Valamikor, nagyon régen hallottam egy református viccet (ritkák az ilyenek, s ez önmagában is fontos tünet) melyszerint ha egy református embert kivet a víz egy lakatlan szigetre, az illető rögtön két templomot fog építeni. Kell egy, amibe jár, s még egy, amibe soha nem teszi be a lábát. A tréfa igazságtartalmát persze hitvallási alapon rögtön meg lehet támadni, hiszen mi, reformátusok nem a templomhoz, hanem a gyülekezethez ragaszkodunk, ahhoz meg az evangéliumi mérték szerint is két, avagy három ember kellene. Legalább két lábára sántít tehát a poén – de ha őszintén magunkba nézünk, talán érezzük, hogy az általa felvázolt karikatúra, torzításai ellenére, mégis pontos. Mert ha a templomra nézve mindez nem is érvényes, de egyházunk életének utóbbi éveit, s kivált hónapjait nyomon követve – az egyházi sajtót, közösségi médiát olvasgatva – azt tapasztalhatjuk, hogy közösségi szinten találó. Kimondva persze őrizzük az egységet, sajátos református szókincsünkbe kódolva azonban tetten érhető a „más templomtól”, „más kegyességtől” való elhatárolódás. Nem újdonság ez, hiszen mindig voltak olyan csoportok az egyházunkban, akik vagy magukat határolták el a többségtől vagy a többség határolódott el tőlük, s voltak olyan „minthateológiai” jelzők is, melyeket magukra vagy rájuk alkalmaztak: csak a közelmúltból gondoljunk a „bethánisták”, „általános keresztyének”, „karizmatikusok”, „béeszesek”, „liberálisok”, „evangéliumiak”, „progresszívok”, „fundamentalisták” csoportnevekre, melyeknek ha van is valami objektíve leírható tartalma, használatukat inkább a „szitokszó” szerep jellemzi. Ami új, az elkülönülő csoportok egymáshoz való viszonya. Korábban volt ugyanis egyfajta „missziói attitűd”, ami át-áttörte a csoporthatárokon kiásott és összkomfortosított lövészárkokat, vagyis a csoportok – többnyire bibliai, vagyis valamiféle közös alapon – vitatkoztak, kritizálták egymás nézeteit, s ezek a viták legalább annyira voltak találkozási, mint amennyire ütköző zónák. Ma viszont a be- és elzárkózás állapotába kerültünk, mintha a közösségi média buborék-jelensége immár nem csak a virtuális, de a reális térben is a csoportszerveződés meghatározó modellje lenne.

Ennek a jelenségnek egy szimptomatikus esetével találkoztam a közelmúlt egyik egyházi vitájában, ahol két csoport került egymással szembe, s a közösségi médiában vívott üzenetháborúban – vitára, érintkezésre már nem is került sor, az üzenetek a másikról a saját tábornak szóltak – az egyik fél virtuális száján kicsúszott a „nekik nem” kifejezés. Nem hiszem, hogy át volt ez gondolva, de ilyen az, amikor az erőszak társadalmat eluraló nyelvét kezdi el használni az egyház is. Leverjük lábunkról a port – egymás ellen.

A probléma pedig itt van, hiszen ezzel a gesztussal idegennek, kárhozat fiának, elérhetetlennek nyilvánítjuk egymást, ahelyett, hogy testvérként tekintenénk a másikra.

Testvér – szinte simára koptatott szava kegyességünknek. Testvérnek lenni persze nehéz ügy. Szoktuk is mondogatni, hogy a barátait megválaszthatja az ember, ám a rokonait – így a testvéreit – nem, s bár én ezt tapasztalatból nem tudom, mert egy áldott jó testvérem van, de találkoztam már olyan emberrel, akinek az életét a testvérviszály keserítette meg, s ezt a viszályt épp a testvéri kötelék tette igazán keserűvé. Talán ezért is szeretnénk a testvéri közösségeinket baráti alapon szervezni. Ez azonban számunkra nem járható út. A mi utunk, a – megtorpant, kihűlő – megújulás útja, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az a másik „a te testvéred”, az én testvérem. A testvért nem az teszi azzá, ami, hogy jó, hogy igaza van, hogy szeret. A testvér lehet ilyen és olyan, talán szinte semmiben nem értünk egyet, de egy testbe tartozunk, és annak a vére köt össze minket, aki kiválasztott, aki szól és jelenlétét ajándékozza nekünk (igen, nekik is), és aki a barátainak tekint bennünket, ha azt tesszük, amit ő parancsolt, vagyis, ha például belé oltott testvér-vesszőként tekintünk egymásra.

Megjelent: Reformátusok Lapja 64. évf. (2025), 35. szám