bús tengere… tudjuk a folytatást. Sőt, nemcsak tudjuk, de mintha szemlélnénk, mintha ismét és megint az életünk része lenne. Változás persze van. Varázstalanított világunkból az Erynnisek boldogabb helyekre emigráltak, a mardosó bűntudat oda, s maradtak a kicsinyes és önző, lelkiismeretlen le- és felszámolások. Az elszámolás pedig annyira távolinak tűnik, hogy beszélni sem érdemes róla. A végidőkről sem nagyon beszél mostanság senki, a világvége-szekták konjunktúrájának vége, úgy tűnik, még őket is lefoglalja ez a nagy forrongás.

A „bibliás emberekben” a háborúk hírei hallatán persze felrémlenek Jézus szavai a végidőkről: „nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad” de már talán ők sem biztosak abban, hogy valóban egyre több a konfliktus vagy csak a világot egyre jobban behálózó médiának köszönhető, hogy ennyi konfliktusról hallunk. Az mindenesetre igaz, hogy – Berzsenyihez visszatérve – „A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak”, vagyis az a keretrendszer, melyet ha nem is évszázadok, de egy emberöltő óta valamelyest mégiscsak szilárdnak, vagy racionálisabban szólva konszenzusosnak tartottunk, jelentősen átalakul. És itt nem csak a népek, nemzetek és országok határairól van szó, hanem azokról az alapelvekről is, melyek a társadalom integrációjára hivatott formális és informális struktúrákat, intézményeket meghatározták. Azok az alapeszmék válnak illúzióvá, melyek a közösség, a „mi” elgondolását lehetővé tennék. A szolidaritás, vagy mondjuk inkább így: „egy-test-tudat” helyett a féktelen önzés és „luxizás” uralkodik. Az igazágról lemondtunk, a keresését feladtuk, „eltűntnek nyilvánítva”. Alternatív tények vannak, párhuzamos nyelvi világok épülnek, súlytalan állításokból felhúzott légvárak, melyekből gyilkos szavakkal lövünk egymásra. Nem csak a nemzetek fordulnak egymás ellen, de A Nemzet is „tenfiai” ellen – és fordítva.

De mi a helyzet Isten fiaival? Hogy néz ki az egyház „hajója” – nagyon szeretjük ezt a metaforát, de legyünk szerények, beszéljünk inkább ladikról – a világ háborgó tengerén? Arra vágyunk, hogy „A bölcs tanács s kormány figyelmén / Állni-tudó legyen a habok közt”, de a valóság mintha más lenne. A hullámok elborítják a hajót, vagyis ugyanaz van bent, mint kint, a szivattyút pedig épp most dobtuk ki, hogy ne terhelje feleslegesen a hajót, a vödröket rég elsodorta az ár, kezeinkkel merjük a vizet. A bölcsességnél több a tanács, de legalább csüngünk a kormány figyelmén, úgy hisszük, hogy még állunk, de már csak térden. Lehetek konkrétabb? Nem tudom. Félelem van bennem nyíltság és bizalom helyett és úgy látom, hogy nem csak a társadalmunkat, de az egyházakat is áthatja a félelem. A hullámokra és habokra nézünk, félünk, hogy egy esetleges politikai földindulás után lelepleződik sebezhetőségünk, kiderül, hogy nincs sokaság, annyi sem, amennyit a népszámlálás mutatott, s arra, hogy mi a helyzet a lélekkel, már gondolni sem merünk. Ezért aztán félünk mást és egymást hallgatni és meghallgatni, mert bizonytalanok vagyunk, s ezt arroganciával, hangerővel, a magabiztosság látszatával ellensúlyozzuk, s közben irracionális döntéseket hozunk, felszámolva intézményeket és közösségeket, melyek küszködnek még a vitorlával, embereket hagyunk kiesni a hajóból, akik markolnák az evezőket. Mi következik? El sem tudom képzelni. De ott a farban mintha szunyókálna egy potyautas. Míg mi félelemmel és rettegéssel küzdünk, ő nem törődve semmivel alszik. Miatta van minden, nosza, az ilyen Jónásokat dobjuk ki a hajóból!

„Ébreszd fel” – írja Berzsenyi. Igen, ébredés kell. Nem nemzeti, hanem lelki, krisztusi, s ha ez megtörténik, történelmünk tanulsága szerint eljön a másik is. De az ébredésért nem „csak” imádkozni kell – ne botránkozzon meg az olvasó, de az imádságot mára sikeresen médiaműfajjá tettük, a „csak” erre vonatkozik – hanem kérni, vágyni, akarni. Akarni, az Istent kényszerítő hit akarásával.