Tegnap újabb megrázkódtatás érte az egyre zsugorodó magyar keresztyén közösséget. Persze, valószínű, hogy erről a többség nem tud, nem jut el hozzá a híre, talán majd a hatásával fog szembesülni – talán azzal sem, mindazáltal azt hiszem, hogy tényleg megrázkódtatásról van szó. S ahogy az az utóbbi időben lenni szokott, ismét egy erkölcsi természetű megrázkódtatásról.

Arról van szó, hogy a hazai „evangéliumi keresztyénség” körébe tartozó egyik népszerű keresztyén könnyűzenészről, nevezzük most X-nek, kiderült, hogy már másodjára esik bele ugyanabba a – mások életét is romboló – bűnbe, s ezt a hazai „evangéliumi keresztyénség” másik prominens képviselője, nevezzük most Y-nak, a nyilvánosság előtt egy blogbejegyzésben leplezte le. Az evangéliumi jelző idézőjeles írásmódja részemről itt egyáltalán nem gúny vagy irónia, egyszerűen azt gondolom, hogy az evangéliumi jelzőt nem jó kisajátító módon használni, még akkor sem, ha a történetesen igaz, hogy az evangelical mozgalom angol nevének tükörfordításáról van szó, s az illetők ehhez a mozgalomhoz tartoznak. Az evangéliumi jelzőnek a magyar nyelvben hosszabb története van, jó erre figyelemmel lenni. De ez most mellékes, ahogy az is, hogy aki ismer engem és tudja, hogy mi a megfejtése a fenti egyenlet két ismeretlenének, az tudja azt is, hogy X munkásságának nem vagyok feltétlen híve, s Y-nal is volt már csörtém. De ez tényleg teljesen mellékes, mert itt is, ahogy általában, nem a személyek, hanem a mintázatok érdekesek.

Az eset ugyanis épp egy nappal a Református Egység Napja után történt, melynek debreceni központi rendezvényén X volt az egyik sztárfellépő. (Ha cinikus akarnék lenni, most azt írnám: „Ez is református…” – de nem, inkább szomorúan és keserűen írom.) Nem rendkívüli a dolog, hiszen X – jóllehet a református egyházhoz legalábbis lazának mondható kötelékekkel fűződik – hosszú ideje rendszeres fellépője a református rendezvényeknek, számtalan templomi koncertet adott, s ahogy említett szövegében Y nagyon találóan jellemezte a helyzetet, a „dicsőítő celebritáskultúrában” református kontextusban is megkerülhetetlen szereplővé vált. A magam részéről sosem rejtettem véka alá, hogy ezt a szerepet sem zeneileg sem teológiailag nem tartom indokoltnak, de általában le voltam hurrogva, s a legfőbb érv az volt a véleményemmel szemben, hogy X mennyire hiteles keresztyén életet él, mennyire erősek a bizonyságtételei. Namármost ebben megint nem az a lényeg, hogy ez utóbbi érv az előző kettővel szemben irreleváns, és nem is az, hogy most – többé vagy kevésbé jól – burkolt kárörömmel le tudjam írni, hogy lám, ez az érv sem áll meg. Őszintén írom, hogy nagyon sajnálom, X-et, nyilván azokat is, akiket a bűne összeroppantot, és azt gondolom, hogy – Z ügyéhez (lám, egy újabb ismeretlen) hasonlóan – jót tenne neki, ha most eltűnne a közéletből, visszavonulna, rendezné a dolgait és később nem nagy csinnadrattával, de annál hitelesebb módon visszatérve a bizonyságtétele talán erősebb is lehetne. Merthát ez lenne a dolgok logikája.

[Frissítés: a szöveg publikálása után olvastam, hogy X nyilvánosan bejelentette visszavonulását és bocsánatot kért minden érintettől. Kérte, hogy imádkozzunk érte. Szerintem tegyük is meg.]

Ami viszont lényeges, és ezért gondoltam, hogy reflektálok a történtekre, az a celebritáskultúra itt is nagyon jól látható buktatója, hogy ne mondjam: csődje. Y szerint X visszaeső. Volt már egy, a közösségben is eltussolt előző esete, s erről az őt futtató közösségi vezetők is tudtak. Y elég óvatos ahhoz, hogy ne említsen neveket és felekezeteket (az „evangéliumi mozgalom” több felekezetben jelen van, így a református egyházban is), abban viszont elég konkrét – és ebben egyetértek vele – hogy a vezetőket ebben a kérésben felelősségre vonja. Merthogy az evangéliumi jelző hitelessége múlik ezen – s ha jelző kisajátító használatát problémának gondolom, azt még inkább problémának látom, ha a jelzőre igényünk van, de a jelzett tartalomhoz szabni nem akarjuk magunkat.

Ez azonban nem „csak” erkölcsi kérdés. A református egyházban is virul a celebritáskultúra. A különböző népszámlálási, 1%-os, stb. kampányokban rendre tűnnek fel olyan reformátusként identifikált arcok, akiknek a kötődése a református egyházhoz, értékekhez minimum laza. Ugyanezt látjuk az ifjúsági fesztiváljaink fellépői, a református identitást tematizáló médiaprogramok és sok más nyilvános megjelenés esetén is. Az ilyen szereplőkkel kapcsolatban pedig számtalanszor fogalmazódik meg az őket közelebbről ismerők fejében a kérdés, hogy ezt amúgy komolyan gondoljuk-e? Hát nem tudjuk, hogy az illető egyébként buddhista, nem tudjuk, hogy egyébként szakmailag elfogadhatatlan, nem tudjuk, hogy egyébként ez, az, amaz. Lehet, hogy nem lesznek ezek nagy horderejű összeomlások, de a csalódások, lebukások, a király meztelenségére utaló villantások, a szavak és jelzők üres kongása – hogy ne mondjam: botránkozások – szépen lassan, apró darabokban mállasztják szét azt, amit jobb szó híján hitelességnek nevezünk, teológiailag pedig az egyház közösségének krisztusarcúságát értjük rajta. Mert attól, hogy valaki nyomokban reformátusságot is tartalmazhat, még nem lesz sem a reformátusság, sem az Evangélium hiteles képviselője. A hitelesség ebben az esetben ugyanis nem felülről, a rendszer csúcsáról származik, hanem alulról. (Persze, végeredményben mégis „onnan fölülről”, de ez egy magasabb „fölség”, és most nem erről írok.) Azt, hogy valaki hiteles képviselője-e egy ügynek, közösségnek, azok tudják elsősorban, akik a közvetlen környezetében élnek, akik látják az életét, a csetléseit-botlásait és a hősies kiállásait is, és ezek összefüggésében tudják megerősíteni az illető hitelességét. Ezt nevezi az Újszövetség „jó bizonyságnak”, aminek jelentős szerepe van a gyülekezeti vezetők és szolgálók kiválasztásában is.  A celebritáskultúra ezt teszi zárójelbe.  

A celebritáskultúra – legyen az dicsőítő, vagy igehirdetői, vagy vezetői – nagyon idegen az alulról építkező, lokalitáselvű, vagy ahogy mondani szoktuk, „gyülekezeteiben élő” református egyháztól, elharapózása pedig egyértelműen jelzi, hogy valami nincsen rendben közöttünk. A probléma persze komplex, mert nem csak arról lehet szó, hogy a társadalomban uralkodó trendek alól nem tudja kivonni magát az egyház sem, vagy hogy az egyházra egyre inkább jellemző centralizáció miatt a közösségek tényleges jelenősége egyre kisebb, de jogosan vethető fel az a kérdés is, hogy vajon a közösségeink képesek-e arra, hogy felismerjék a hitelesség jellemzőit?

Sajnos attól tartok, hogy az efféle kérdéseket megint nem fogjuk feltenni magunknak, és sodródunk tovább. Az egyházi celebritáskultúra fonákja most hirtelen fellibben, a problémát besöpörjük alá és gyorsan visszahajtjuk, majd némi moralizálással az egészet újra szép simává varázsoljuk.