Köszöntő

 

Elkapni.

Erről van szó. Ezt szokták mondani arra, amit egy fotós csinál. Elkapja a pillanatot. Elkapja. (“)Egy körre.(“) Mármint a pillanatot. “Magáévá teszi” – a szó átvitt és “itt-maradt” értelmében egyaránt. Egyesül vele, lesznek ketten egy test. Képtest. Merthogy a fotós benne van a pillanatban. Nem a keze ügyes, nem a reflexei jók, nem a szeme éles – ezek legfeljebb metaforák. A képek – legalábbis most és számomra – első sorban gondolatstruktúrák. Amikor azt mondom, hogy “ez egy jó kép”, akkor első sorban nem esztétikai minőségekről beszélek, s nem is arról, amire a “jól sikerült kép” kifejezéssel szokás utalni – vagyis jókor nyomtam meg az exponáló gombot és történetesen jól tartottam a gépet -, hanem arról, hogy a keresőben feltáruló látványban egy gondolat struktúrája mutatkozott meg számomra, ezt képes voltam megragadni és mások – legalább némelyek – számára elérhetővé tenni. A kép tehát arról szól, ahogyan magamra találok abban a pillanat-másikban, így a másik képe lényegében az én képmásom. Is. Olyan ez, mint amikor magamra találok a páromban. Ezért sem lehet úgy jó képet készíteni, hogy egy kicsit ne legyünk szerelmesek abba, akit leképezünk. (Ja, nárcizmus és szökkenő nyilak. Hogy klasszikust idézzek: “Nagyképűség, ez az én bajom.”.) Erről szól minden kép, és azért és akkor jó a kép, ha ez a szerelem magával ragadja a nézőt. Bele a képbe. Punctum, mondaná Barthes.

Mindez tökéletesen független attól, hogy az illető kép egyébként milyen. Mint ez a naplemente. Jó képnek meglehetősen rossz, ugyanakkor többé-kevésbé jól összefoglalja azt, amiről ez a blog szólni fog: rossz képekről s néhány jóról. Képekről, a szó egészen tág értelmében. Merthogy némelyiket lefotóztam, némelyiket viszont csak leírni tudtam, mert a gép épp nem volt kéznél, vagy a látvány lefotózhatatlannak bizonyult, vagy mert egészen más természetű volt. Vagyis nem csak képek, hanem szövegek is vannak itt. Mind az enyémek, rólam szólnak, vagyis fényképezésről, teológiáról, társadalomtudományról, effélékről.