Egyszer, még gimnazista koromban Hollandiában jártam a szüleimmel. Vendéglátóink szorgalmasan megmutattak nekünk minden szépet és jót, s így jutottunk el egy kisvárosban a szigorúnak nevezett református egyház egyik gyülekezetébe is egy vasárnapi istentiszteletre. Szigorúságnak első látásra semmi nyomát nem láttam, nyár közepén a gyülekezet úgy virított a gótikus templomtérben, mint egy virágos rét. Visszafogott de színes ruhában, a lányok, asszonyok diszkréten elegáns kalapokban, halkan és derűsen csevegve várták az istentisztelet kezdetét. A templomtér számomra nagyon szokatlan volt, a szószék ugyanis a hossz- és kereszthajó találkozásánál középen állt, „fedetlen fejjel” vagyis korona nélkül, a padok elrendezése pedig kicsit kaotikus képet mutatott, mert nem egyöntetűen a szószék felé néztek, hanem szinte „halszálkás” elrendezésben hol erre, hol arra, és kis „ösvények” voltak közöttük. Így az emberek egyszerre láthatták a prédikáló lelkészt és egymást is. Ennek jelentőségét csak akkor értettem meg, amikor a lelkész fellépett a szószékre. A gyülekezet tagjai egyszerre hallgattak el, félbeharapva az épp kimondott szót, s egy emberként állt fel mindenki. Itt mindenki mindenkit lát. Ahogy a házak ablakain nincs függöny, úgy itt sincs egy hát, vagy oszlop, ami mögé el lehet bújni. A liturgia során mindig, minden egyszerre, szinte varázsütésre történt, a lelkésznek nem kellett „vezényelni”, az énekek orgona nélkül is csodásan, ritmikusan zengtek. Ahogy azonban a prédikációhoz értünk, az események meglepő fordulatot vettek. A vendéglátónk, aki a sor elején ült, elővett egy kék tubust, kivett belőle egy nagyobbacska fehér cukorkát, bekapta, majd tovább adta a családtagoknak a tubust, mely végül hozzánk is eljutott, a vendéglátónk pedig mosolyogva, de az alkalomhoz illő, visszafogott gesztusokkal jelezte, hogy tessünk csak bekapni mi is egyet. A frissítő, mentolos íz szétáradt a számban. Körülnéztem, és azt láttam, hogy szinte mindenki ugyanezt csinálja, a családtagok egymásnak adogatják a kék tubusokat, a lelkész pedig illedelmesen, lassú mozdulatokkal lapozva nyitja meg a mappáját, és lapoz a prédikáció elejére. Az egész epizód nem tartott egy percig sem, néhány köhintés, egy-egy padreccsenés hallatszott csak közben, s mire a prédikátor felemelte a fejét, és rámosolygott a hívekre, mindenki újrarendezte arcvonásait és élvezve a cukorka mentolos ízét, az ige hirdetőjére függesztett tekintettel mozdulatlanságba dermedt. Tulajdonképpen nem tudom, hogy az egésznek igazából mi volt az értelme, de nekem, aki egy árva szót sem értettem hollandul, nagyon jól jött, hiszen így ahelyett, hogy bámészkodással és nézelődéssel töltöttem volna az időt – ami mindenképp fejmozgással járván megbontotta volna az embertájkép egyöntetű összhatását – a lassan olvadó édességre koncentrálva néztem a beszélő fejet (közben azon tűnődve, hogy hogyan lehet ezen a nyelven egyáltalán beszélni).

Ez utóbbi kérdésre azóta sem tudom a választ, ám a meg nem nevezett cukorkát azóta Magyarországon is forgalmazzák, s templomba menet szinte mindig van nálam belőle. Jó szolgálatot tett, amikor például a gyermekeim késztetést éreztek arra, hogy beleszóljanak az aktuális igehirdetésbe, és néha rajtam is segít.

Mostanában egyre többször jut eszembe ez a hollandiai élmény, és – bár egykori vendéglátóink életét látva valószínűnek tartom, hogy ott és akkor nem erről volt szó – számomra egyre inkább képszerűvé teszi a „külsőségeiben élő egyház” fogalmát. Azt az állapotot, amikor a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják, fegyelem is van, cukorkával a szájban senki sem beszél bele semmibe és a diakónia immár márkanevünkké vált. Százak és ezrek mozdulnak majd idén is egyszerre, három fesztiválon is érezhetjük a közösség megtartó erejét. És az Ige. Az Ige itt van közöttünk. A szentélyben, ahol lennie kell, reflektorfénybe állítva, mindenki láthatja, hogy vigyázunk rá, üvegbúra alatt tartjuk. Minden rendben.

Megjelent a Reformátusok Lapja 2025/20. számában

 

— utóirat —

Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy egy újabb hosszabb pauza után ez az írás végül megjelenhet-e a lapban. Megjelent, sőt egészen sajátos átértelmezéssel még a lap hivatalos közösségi média oldalára is kikerült (lásd a képet alább). Nem tudom, hogy aki ezt a kiemelést végül szerkesztette mit gondolt, hogy megértette-e azt, amiről a szöveg szól vagy csak talált benne egy gondolatot, amit így az Egységnap előtt, a Balog Zoltánnal készült interjú szomszédságában ki lehet emelni – „minden rendben”, ez azért nem rossz üzenet, vigyázunk az Igére, itt van a középen, stb.  Az egész szöveg mindazáltal nem jelent meg online, így a teljesség kevéért itt közlöm.