A közelmúltban felkapta a média és a közösségi oldalak is azt a balul sikerült politikai kampányt, melynek során egy plakáton a Debreceni Református Nagytemplom tornyaira a mesterséges intelligencia a megszokott református csillag helyett római katolikus keresztet varázsolt. Malőr. A keresztény kultúra hangos védelme során épp a keresztény kultúra sajátosságairól sikerült elfelejtkezni. A csillag református identitásszimbólum, vagyis olyan jel, melyen keresztül egy közösség nyilvánosan fel tudja mutatni saját lényegét, és ugyanilyen identitásszimbólum számunkra a nagytemplom is. Nem csoda tehát, hogy az esetet követően a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség Elnökségi Tanácsa egy közleménnyel igyekezte megnyugtatni a saját szemében is olykor kételkedő köz hangulatát, mely szerint „A csillag a helyén van”. A szépen megfogalmazott közlemény miközben elhatárolódik a manipulációtól, nagyon tömören összefoglalja a csillag szimbólum lényegét is: „az útmutatást jelképezi a Világ Világossága felé”.

Bár a gyülekezet példásan használta ki a csillag-létbe való beleelhelyezkedésre, a nyilvánosság nem tragikusnak, inkább komikusnak ítélte a helyzetet, s a fennálló rend karikatúrájaként értelmezte azt. A karikatúra persze csak akkor működik, ha a közönség érti a benne megmutatkozó túlzást – de mi volt itt a túlzás? A reakciókból egyértelmű, hogy a csillag kereszt-szerű jelre való lecserélése. A mesterséges intelligenciának mindegy mi van ott, se hite, se identitása. Azokkal, akik a képet figyelmetlenül használták fel, nem tudom ezen a téren mi a helyzet. Az viszont elgondolkodtató, hogy ha nem „tolják túl a biciklit”, és a Nagytemplom rendesen, csillagostul szerepel azon a bizonyos plakáton, számon kérte volna-e bárki egy vallási identitásszimbólum politikai célú fel- vagy kihasználását?

Hogy mennyire nem vagyunk érzékenyek az ilyen típusú manipulációra, arra csupán két példát hozok, szintén a közelmúltból. A nyár folyamán egy meglehetősen magas pozíciót betöltő politikus ellenfeleinek általa nemzetellenesnek ítélt törekvéseit megbélyegző közleményét azzal zárta, hogy „Dicsőség Magyarországnak!”. Lehet, hogy szép és mély hazaszeretetről tanúskodik ez a felkiáltás, de keresztyénként, pláne reformátusként mi azt valljuk, hogy „soli Deo gloria”, vagyis egyedül Istené a dicsőség, és Ő ezt a dicsőséget másnak nem adja, tehát nekünk sem szabad másnak adni azt, amit Ő magának tart fent, mert ez bálványimádás. A politikai nyilatkozat széles nyilvánosságot kapott és néha szinte refrénszerűen visszhangzik a közbeszédben – de nem emlékszen, hogy bárhol megjelent volna rá egy református reflexió. De hogy is tudnánk kifelé bátran megnyilatkozni, ha belül is bizonytalan a trombita zengése? Szintén nyáron történt, hogy egy református istentiszteleten igehirdetés utáni ének gyanánt az aktuális dicsőítő csoport egy ismert magyar zenekar dalát énekelte, melynek visszatérő sora szerint „mi egy vérből valók vagyunk”. S bár utána rögtön el is hangzott, hogy itt természetesen Krisztus véréről van szó, de a dalszöveg kontextusa ezt az értelmezést egyáltalán nem támasztja alá.

Szóval: a helyén van a csillag?

A nagytemplomos történet a kultúránk felszínét érintette, az utóbbi két eset viszont annak mélyrétegeibe, az értékeinkig hatol. Szinte észre sem vesszük, hogy manipuláció, blaszfémia, pedig annak szótári példája lehetne, hiszen az érzelmeinkre hivatkozva az értékeink, kultúránk keresztyén alapja, az Istennel való kapcsolatunk megtagadására késztet. Mert arra sarkall, hogy összekeverjük a Teremtőt a teremtménnyel, hogy küszöbeinket az Úr küszöbe mellé, és ajtófélfáinkat az Ő ajtófélfái mellé téve megzavarjuk a keresőket és megcsaljuk magunkat is. „Csak a fal vala köztem és közöttök” mondja az Úr Ezékielnek (43,8) erről az építészeti megoldásról, de ez már elég ahhoz, hogy megfertőzzék Isten szent nevét. A következményt tudjuk. Kérjük a megkülönböztetés ajándékát!

Megjelent: Reformátusok Lapja LXIX. évf. (2025), 41. sz.