Nem olyan régen egy baráti társaságban voltam együtt különböző felekezetű, az emberélet útjának felén már túljutott testvérekkel. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, beszélgettünk erről-arról, hol itt, hol ott kristályosodott ki a csoport más-más téma és más-más ember körül. Amikor eljött a vacsora ideje, asztalhoz telepedtünk, s miközben ettünk, valaki vett egy kenyeret, megtörte és a mellette ülőknek adta. Lassan csend lett, és a vacsora spontán módon átalakulva az Úr emlékezetének alkalmává vált. Evangélikusok, katolikusok, reformátusok, szabadkeresztyén közösségek tagjai egyszerre ott találtuk magunkat téren és időn kívül, ahogy a kenyér megtört, s mint az emmausi tanítványok, úgy mi is felismertük a Velünk Jelenlévőt. A kenyér megtöretésének egyszerű megismétlése, a mozdulat ereje töredezett életünket eggyé tette az Ő jelenlétének felismerésében. Ő megtöretett, hogy mi egyek legyünk.
Sokat töprengek azóta ezen. Merthogy olyanok voltunk akkor együtt, akiket Krisztus összeköt – de a rítus, a hitvallás, a narratívák és a bennük-általuk létrejött valóságok elválasztanak. S miközben megéltük a legmélyebb szinten az egységet Krisztusban, elméletileg mégis eretnekek voltunk (vagyunk). Feloldható ez? Egyre másra halljuk a különböző felekezetekből, hogy a keresztyénség legnagyobb botránya az, hogy nem tudunk úrvacsorai közösségben lenni egymással, ezt a botrányt mégis inkább fenntartjuk, mert komfortosabb, mint belátni, hogy tévedtünk. Nem mi reformátusok tévedtünk és nem is a katolikusok tévedtek, hanem mi mindannyian. S nem is annyira abban, amit az utolsó vacsorán történtekkel kapcsolatosan írtunk, mondtunk, gondoltunk, hanem abban, hogy közösen távolodtunk el attól, amit a Názáreti tett, s így távolodtunk egyre inkább egymástól is. Merthogy – amint Pálnál olvassuk – Krisztus nem arra szólította fel övéit, hogy vitatkozzanak arról, amit ő tett azon az éjszakán, nem is arra, hogy tanokat építsenek rá, hanem arra, hogy azt cselekedjék, ismételjék az ő emlékezetére.
Ugyanazt tenni, ismételni, amit a Mester tett. Alapvetően ezt jelenti keresztyénnek lenni. Imitatio Christi – ahogy a régiek mondták. A szó, legyen az egyszerű, hétköznapi vagy igehirdetés vagy esetleg teológia, csupán arra való, hogy megosszuk egymással a rácsodálkozásunkat arról, amit a Mester tett és arról, hogy mit jelent az, hogy általunk és köztünk, ma is cselekszik. Persze, ebből is elméletek és konfliktusok lettek, már a kezdetekben is, lásd a „hit és cselekedetek” problémájának hosszú történetét. Pedig aki elveszíti az életét és már Krisztus él benne, az „zsigerből” ismétli Őt. Elméletileg persze ez megint nem ennyire egyszerű.
Egyszer voltam egy koncerten, ahol egy nagyon híres karmester vezényelt. Amikor megjelent a színpadon, sokan megdöbbentünk, mert a lemezborítókról ismert fess karakter helyett egy összetört, bottal is nehezen járó öregember lépett elénk. A koncert persze arról győzött meg, hogy karjának egyetlen mozdulata még világokat teremtő erő, de a végén a tapsvihar közben, mikor megpróbálta felemelni a padlón eldőlt mankóját, újra a fájdalommal küzdő idős ember vált láthatóvá. Ekkor az elegáns koncertteremben az első sorból valaki felpattant a székéből és megpróbálta felemelni és kézbe adni a Mesternek a mankóját, de a közös erőfeszítésnek az lett az eredménye, hogy mindketten újra elejtették. Némi zavart mosolygás következett, a közönségen valami moraj-féle futott végig, a segítő láthatóan zavarba jött és visszakozott, a Mester pedig nagy nehezen felvette a segédeszközt és lábra állt. A taps változatlanul zúgott.
Azt hiszem, valahogy így megy ez a zsigeri Krisztus-imitáció is. A történetből felekezeti tradíciója, vérmérséklete alapján mindenki vélhetően más tanulságot szűr le. Beszélhetünk az erőtelen testről vagy a tövisek közé esett magról, de a lényeg, azt hiszem, ott van az első, zsigeri-krisztusi reflexben. Ez az, aminek megjelenését a világ sóvárogva várja.
Megjelent: Reformátusok Lapja 69. évf., 47. sz. (2025. november 23.)