Advent utolsó szakaszában, a december 17-tel kezdődő hét napon a vesperásban énekelt Magnificat-antifónákat „Ó antifónáknak” nevezzük. Nem azért, mert régiek, bár azok. Első említésük a 831-körüli évekből származik, s akkor is már ebben a sorrendben és formában állnak előttünk, de valószínűleg legalább két évszázaddal korábbiak, vagyis a közös keresztyén örökség részei. Mi, reformátusok elhagytuk ezeket az antifónákat, emléküket a „Jövel, jövel Immánuel” kezdetű ének őrzi. Az Ó antifónák nevüket a mindegyiket kezdő emfatikus „ó” felkiáltásról kapták. Számuk valószínűleg az „idők teljességét” és az arra való felkészülést fejezi ki: az ószövetség messiási jelzőin időrendben vezetnek át, s ha a jelzők kezdőbetűit fordított sorrendben olvassuk össze (Emmanuel, Rex, Oriens, Clavis, Radix, Adonai, Sapientia) az „ero cras”, azaz „holnap [veletek] leszek” akrosztichont kapjuk meg. S valóban, a december 23-án elhangzó utolsó „veni”-re, „jöjj”-re december 24-én érkezik meg a válasz. Az Ó antifónák áldások, hitvallások és könyörgések, melyek a várakozás legmerészebb imádságát, Mária énekét ölelik körül.

A hét képből álló sorozatban – a tavasszal készült Böjt album logikáját folytatva – az Ó antifónák rendjéhez igazodva minden nap egy liturgikus szöveg és egy kép lép egymással párbeszédbe, s erre felel, ebből bontakozik ki egy imádság. A liturgikus szöveg, a kép és az imádság együtt ölelik körül a Magnificat láthatatlanul és kimondatlanul jelenlévő magasztalását.

A közösségi médiában napról napra posztolt sorozat itt egyben letölthető.