Sok évvel ezelőtt, még az 1980-as években sokszor fordult elő, hogy éjjel arra ébredtem, hogy megy a sürgés-forgás a házban, vagy hogy valaki csenget, esetleg az ablakon kopogtat. Nem a rendőrség jött, hanem hol hollandok, hol németek esetleg angolok állítottak be a Makó újvárosi református parókiára. Romániába indultak, ételt, gyógyszert, Bibliákat vittek. Kezdetben hatalmas szállítmányokkal jöttek, aztán Nagylakon természetesen visszafordították őket, ők meg valahonnan hallották, hogy szüleim megbízhatóak, tudnak németül és éjjel is hajlandóak befogadni őket. A visszafordított szállítmányok nagy része a templom egyik kis szobácskájában kötött ki, s egy idő után olyan utazók is jöttek, akik semmit sem hoztak, de ebből a készletből feltankolva indultak tovább. Volt, hogy csak két ember jött, de volt, hogy reggel iskolába menet vagy tíz hálózsákos idegent láttam az ebédlőnk padlóján aludni. Erről beszélni persze nem volt szabad, az iskolában hallgattam, de egyébként tudtam, hogy miért jönnek és hová mennek ezek az idegenek. Olyan is előfordult, hogy a „másik oldalról”, Romániából is jöttek páran, és a parókia nagy ebédlőjében ültünk asztalhoz, és beszélgettek – számomra érthetetlen nyelven. Így lett a parókia a magyarországi útvonal utolsó állomása a határ előtt. Pihenő, lerakó, találkozóhely. Mindeközben számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Romániából érkező emberek nem magyarul beszélő románok, hanem magyarok, bár otthon nem hallgattunk Szabad Európát, nem volt tele korondi tállal az ebédlő fala (és bocskaiban is csak akkor kezdtem járni, amikor debreceni diákkánt a Kántus tagja lettem). Aztán amikor Romániában kitört a forradalom, pár nappal később éjszaka ott álltunk Nagylaknál a határ mellett, reformátusok, katolikusok, evangélikusok, görög katolikusok és szabadkeresztyének és a közös imádságunkat kihangosítottuk a határ túloldala felé, hogy az ott élők is érezhessék, hogy mellettük állunk. Magyarán annak a tudata, hogy van olyan, hogy magyar nemzet és ennek a lélegzetvétele szétfeszíti az ország határait, ezekben a rejtett találkozásokban született meg és szorosan összekapcsolódott az egymásra utaltság praktikus következményeivel. És már akkor is sejtettük – bár a részletekről és a mélységekről csak ma kerülnek nyilvánosságra átfogó ismeretek -, hogy ilyen akciókban egymásról is alig tudva sok református egyháztag és lelkész vesz részt, vagyis a reformátusságomnak mindez szerves részévé vált.

A problémák akkor kezdődtek, amikor a „rendszerváltást” követően mindabból, ami addig természetes volt, egyszerre érdem lett, mindaz, amiről keveset beszéltünk, de szavak nélkül is összekötött bennünket, jelmondattá vált, s közben azok, akik korábban tudtak egy asztal mellett beszélgetni, egymás torkának estek, és az egymásra utaltság praktikus következményeiből pedig nagybetűs „Az Ügy” lett, egyre több, s egyre világosabb lett, hogy ezek jól felfogott politikai és gazdasági érdekeket szolgálnak. Nagyjából ekkortól nem hordok bocskait.

Mindezt csak azért írom le, mert azt gondolom, hogy mindaz, aminek „nemzetpolitikai” összefüggésben az utóbbi hónapokban tanúi vagyunk, nem egy új jelenség és a gyökerei a „rendszerváltás” utáni időkre nyúlnak vissza. A nemzetre, mint az egymásra utaltság magától értetődő és gyakorlati következményekkel is járó tudatára rárakódott a politikai és gazdasági érdek. Mindez persze nem meglepő, hiszen ahol a dohánybolt is nemzeti, ott már eléggé nehéz megmondani, hogy mit is jelenthet ez a fogalom. Az viszont meglepő – bár tudom, persze, nem kellene annak lennie, hiszen tisztában vagyok a pártpolitikai szempontok dominanciájával ezen a téren is, de mégis, minduntalan  őszintén meglepődök – hogy ehhez az egészhez a református egyháznak az égadta világon egyetlen egy árva szava sincs. Egy se. Egy árva hang se. Értem én a zavart, ami a kegyelmi ügy permanens rendezetlenségéből fakadóan azt mondatja mindenkivel, hogy nem kell az egyháznak politikai ügyekbe belefolynia, lám, hogy megütöttük magunkat emiatt, meg egyébként is van baj elég, jobb csendben lenni és pláne igaz ez egy másik ország belügyeivel kapcsolatban. Meg is értem, sőt végülis jónak tartom, hogy az egyház vezetése a következő év választásaira  – hiszen az országgyűlési választások mellett egyházi választások is lesznek – tekintettel az értékelvű, evangéliumi szempontokat előtérbe helyező gondolkodásra, a békesség (valamiért kezd azért furává válni ez a szó is) keresésére hívja az egyház tagjait.

Node miközben egy határozott lendülettel vetjük át magunkat a ló másik oldalára, nem lenne érdemes a megkülönböztetés ajándékát felgerjeszteni magunkban? Hogy lássuk, mi a különbség a pártpolitikai prostitúció és az evangéliumi szemlélet közügyekben való képviselete, a kiszolgálás és a szolgálat (no igen, ezzel már az említett ’80-as években is volt gondunk), s kivált a beavatkozás vagy beleszólás és testvériség megvallása és a szolidáris megszólalás között? Merthogy – csak a legújabb ügyek mellett maradva – nem hiszem, hogy bárki azt várná tőlünk, hogy a Beneš-dekrétumok történeti értelmezését végezzük el vagy politológiai szempontból elemezzük a szlovák kormányzat tevékenységét, de mi lenne, ha a sok hallgatás után, ha már így alakult ez a fura és egyedi egyházszervezeti konstrukció, hogy vannak püspökeink meg zsinatunk meg mindenféle hierarchiánk, akkor alsó és felső szinten egyszerre és együtt tudnánk kimondani, hogy: testvérek, mellettetek állunk imádságban? Lehetne „Ez is református”? Az én szemem előtt ott vannak a testvérek, az arcok, az emlékek, a közös történeteink, őket és ezeket felidézve, rájuk gondolva tudom azt mondani, hogy testvérek, mellettetek állok imádságban. Mert most ez az, amit meg tudok tenni, ez a kölcsönös egymásra utaltságunk praktikus következménye.

Persze, kérdés az, hogy hiszünk-e ebben? Hiszünk-e még az imádságban? Néha azt érzem, hogy amikor már szakralizálva, mint egy vallásos éneket egyre hangosabban énekeljük, hogy „egy vérből valók vagyunk” ezzel leginkább azt kompenzáljuk, hogy nem hiszünk abban, hogy aki az emberiséget egy vérből teremtette, és egyvéren megváltotta, képes bármit is tenni, ezért a „lovak erejében” a politikai hatalmakban bízunk, akik pedig rendre elárultak bennünket. Amikor azután a legnemzetibb szintről azt halljuk, hogy Temesvár a Szegedhez legközelebbi román nagyváros, már a szemünk sem rebben. „Szánd meg, Isten, a magyart…”

 

2025. december 20.

— Frissítés —

2026. január 15-én délelőtt jelent meg A Magyar Református Egyház Generális Konventje elnökségének nyilatkozata a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését kriminalizáló szlovák törvénymódosítással kapcsolatban. A nyilatkozat szövegét már előző nap a közösségi médiában nyilvánosságra hozta Sógor Csaba, az RMDSz EP-képviselője. A GK nyilatkozata azonban csak a január 15-i Kormányinfóval egy időben jelent meg, ahol Gulyás Gergely kijelentette, hogy a kormány jogi segítséget ígér azoknak, akiket hátrány ér a Beneš-dekrétumok miatt. A GK nyilatkozata itt olvasható.

A szöveg egyébként jó és fontos, különösen az alábbi része:

A Kárpát-medencei református közösségeknek sajátos felelőssége a térség nemzetei közötti párbeszéd és megbékélés munkálása. Kérjük a mindenség Urát, hogy tegye egyházainkat az igazság bátor tanújává és a megbékélés eszközévé, hogy ne félelemből hallgassunk, hanem szeretetből és felelősségből szóljunk.
Felvidéki testvéreink mellett állunk imádságban, látva a II. világháború utáni évek sebeit, a kollektív bűnösség bélyegét, a felvidéki református közösségeket és gyülekezeteket is ért jogfosztásokat és vagyonelkobzásokat, az elűzetést szülőföldjükről, az elhallgatott fájdalmakat, amelyek sokak szívében mindmáig élnek.

A református közösségek ilyen felelősségtudata a Trianon utáni identitás-diskurzusok fontos felismerése és iránya, az pedig, hogy „ne félelemből hallgassunk, hanem szeretetből és felelősségből szóljunk” általában véve lehetne a református egyház közéleti szerepvállalásának programja. Lehetne.