Mindig szerettem tücsköt, bogarat, füvet, fát, követ és madarat és mindenféle hasonlókat fényképezni, de a „természetfotó” műfajával valahogy sosem tudtam igazán megbarátkozni. Mostanában ilyen-olyan okokból többször voltam kénytelen átböngészni az utóbbi évtizedekben készített képeimet – nagyjából negyven éve fényképezek, szóval van pár – és rájöttem, mennyire igaza van Joel Meyerowitznak, aki azt javasolja a fotósoknak, hogy időnként nézzék át „csak úgy” a képeiket, mert így sokat tanulhatnak magukról, felfedezhetik, hogy miben is áll világlátásuk, stílusuk sajátossága és számukra is kiderülhet, hogy mely témák azok, melyek igazán a sajátjaik. Ahogy írtam, mindig szerettem a természetinek nevezett témákat, tehát nem az volt az újdonság, hogy temérdek ilyen képem van, hanem az, hogy a képek láttán világossá vált, hogy én alapvetően nem a természetet fényképezem, hanem a természetben fényképezek. Ez a megfogalmazás – talán nem véletlenül – hasonlít egy kicsit arra, amit egyetemi hallgatóként a kulturális antropológia szakon nagyon a fejünkbe igyekeztek verni a tanáraink, hogy a kulturális antropológus nem kisléptékű társadalmakat, hanem kisléptékű társadalmakban kutat. Nem a vizsgálat tárgya, hanem a közege más, a többi társadalomtudományhoz viszonyítva. A fotóra alkalmazva ez számomra nagyjából azt jelenti, hogy ugyanazokat a témákat, problémákat fényképezem a természetinek nevezett környezetben is, mint amelyek mondjuk egy templom fotózásakor vagy egy portré készítése során érdekelnek: a kapcsolódások, a „használat” nyomai. Egy időben nagyon sokat foglalkoztam Comenius munkásságával és pedagógiájának vizuális módszereivel, elsősorban az Orbis pictussal, s ehhez kapcsolódva nagyon mélyen megérintett a 16-17. század allegorikus látásmódja, mely a látható világot egy nem-látható világra utaló jelnek tekintette (igen, szeretem Platónt is) és minden valószínűség szerint ez határozza meg fotográfiai látásmódomat is. „Büvös körömből nincsen mód kitörnöm.”
Ebből világos, hogy tulajdonképpen nincsen keresnivalóm a „természetfotó” műfajában, ugyanakkor a „természetfotó” mégis érdekel, hiszen egy izgalmas, és azt hiszem, nem csekély mértékben problematikus műfaj a kortárs fotográfiában, és a saját munkáimmal kapcsolatos felismerés segített azt is megfogalmazni, hogy mi is a gondom a műfajjal. Ez az egész pedig most azért jutott így eszembe, mert épp a természetfotós díjak kiosztásának egyik szokásos időszaka van (és mint rendesen, most is sok a magyar díjazott, innen is gratuláció mindegyiknek!), és a képeket nézegetve ismét felvetődött bennem a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is látok ezeken a fotókon? Persze, nehéz általánosítani, hiszen van pályázat (pl. a Sony pályázatai), mely a kiírásában is erősen reflektál arra, amit itt feszegetek, de mondjuk a nagy átlagot tekintve három problémát látok.
Egyrészt nem nagyon van már olyan, hogy természet, kivált abban az „érintetlen” formájában, ahogy szeretünk róla beszélni, s ahogyan a civilizációval szembeállítjuk, mint a „kivonulás” helyét. Vagy mondjuk úgy, hogy legalábbis az emberek – és a fotósok – többsége számára gyakorlatilag elérhetetlen az a maradék pár hely, ami talán ilyennek minősíthető. Az antropocén korszakban inkább olyan tájak vannak, melyek mindig magukon hordják az ember beavatkozásának nyomát, s a képek többsége is ilyen környezetben készül. Persze, van, aki ezt vállalja, sőt explicitté is teszi a képein, a többség viszont inkább igyekszik ezt leplezni.
Ennek a leplezésnek különös esetei az olyan képek – persze többnyire nem derül ez ki róluk – melyek egy erre a célra épült, különleges látószögeket lehetővé tevő és elképesztő technikával felszerelt betonlesekből készültek. Az eredmény persze bámulatos: a ritka, védett madár, éppen egy tó fölé nyúló mohos faágról a vízbe hajolva iszik, a fotós objektívjének optikai tengelye a madár szemével van egy vonalban, a madár szemében látjuk tükröződni az eget, a víz pedig kicsit párolog, jelezve a külső hőmérsékletet. Csodaszép természetkép – csak épp mögötte minden mű, mert a tavat a vízfelszín alá nyúló (légkondícionált) lessel és a vízszűrő berendezéssel a fotós építette, a faágat a fotós helyezte el és a madarakat is ő szoktatta oda. „Great shot.”
Másrészt az az esztétika, mely ha nem is egyedülálló vagy uralkodó, de mindenképp meghatározó a fotográfiának ezen a területén a „sosem látottat” vagy általánosabban a „rendkívülit” helyezi előtérbe, kezeli elsődleges értékként: ahogyan sosem láthatod vagy még nem láthattad, amilyennek sosem láthatod vagy még nem láthattad, ahol te sosem járhatsz vagy még nem jártál. Ez persze egy jóval nagyobb problémahalmaz része, amibe most nem szeretnék belemerülni, csupán egy elemét emelem ki, a Joshua Meyrowitz által leírt „általánosított máshollét” problémáját. Az új kommunikációs technikák által tömegesen ránk zúdított képeken keresztül fogalmunk lehet olyan helyek milyenségéről, ahová bár nagyon szeretnénk, de esélyünk sincsen eljutni (teszemazt egy izlandi fotós túrára). Ezek a képek nem kötődnek konkrét tapasztalatunkhoz, nem is áll módunkban ellenőrizni hitelességüket, viszont egyrészt segítségükkel elhagyhatjuk azt az érdektelennek vagy frusztrálónak ítélt konkrét fizikai teret, melyben létezni kényszerülünk, másrészt a különböző médiumok olyan változatos külső perspektívákkal szolgálnak, amelyeken keresztül az adottságként létező élettereinket – éppenséggel mint érdektelent vagy frusztrálót – megítélhetjük. „Lelkileg kívül állhatunk azon, amit fizikailag belülről élünk meg.”[1] Ennek pedig számos, nem csupán esztétikai de etikai, kulturális és spirituális következménye is van és számomra inkább az utóbbiak tűnnek fontosnak. Merthogy a különleges képi kifejezőeszközök, melyekkel a „sosemlátottság” esztétikája megvalósítható, nemcsak azért kérdésesek, mert a giccshez vezető út ezekkel van kikövezve (ezt megszoktuk), hanem azért is, mert felkészületlenné teszik a szemünket az AI generálta képekre. Itt pedig nem csak a hitelesség kérdésével szembesülünk, hanem azzal is, hogy a „sosemlátottság” esztétikája értéktelenné teszi a „mindennapiság” esztétikáját. Gyatra ez a megfogalmazás, valószínűleg érlelni kell még, de nagyjából arról van szó, hogy miközben a sosem látottra vágyunk, azt felértékeljük, leértékeljük azt, ami van, amiben élünk. Simone Weil gondolatával élve képtelenekké válunk vágyódni arra, ami a mienk, képtelenekké válunk a hétköznapi esztétikai megtapasztalására. Erről ír Szabó T. Anna egyik versében:
Ott ahol élsz, ott láss csodát.
Egy cefreszagú almafát.
Vadmurok ernyőjén a foltot.
Egy piros falat, mikor boldog.
Hullott szilvákat, pocsolyákat.
Ahogy a vad nyár mindent áthat.
A napunk úgyis lemegy egyszer.
De addig: fogd, és ne ereszd el.
(Az egész tapasztalat megragadásához viszont érdemes elolvasni Dragomán György reflexióját a vers születéséről ebben a posztjában: https://www.facebook.com/dragomangy/posts/1013648966797544 ) Ha pedig a spiritualitás felé fordulunk, ez az a probléma, amivel Jálics Ferenc a szemlélődő lelkigyakorlatot kezdi: tanulj meg jelen lenni. Jelen lenni ott, ahol vagy, érezni a világot, magadat, jelen lenni a testedben. Ez éppen az általánosított máshollét radikális ellentéte.
Mindez pedig azért fontos, és ez a harmadik probléma, mert a természet(ben), a táj(ban), a környezet(ben) – nevezzük most bárhogy – (megélt jelenlét) egyszerű tapasztalatának fotográfiai megformálása, kibontása, a mindennapi esztétikai nyelvének megtalálása és gyakorlása azokban a napokban, amikor az érdektelenként vagy éppen frusztrálóként ismert hétköznapi világunk esik éppen darabjaira, dokumentum és hitvallás értékű lenne.
—-
[1] Joshua Meyrowitz: A glokalitás hajnala: A hely és önazonosság új élménye a globális faluban, Világosság 2005/6., 29.[http://www.vilagossag.hu/pdf/20050902145557.pdf]