Október 26-án a Zsinati székházban lezárult egyházunk idei tematikus éve. Ez egy rövidített év volt – mondhatná valaki – s lám, már itt a láthatáron az új téma, az ifjúság éve. Őszintén szólva, általában szkeptikus vagyok az ilyen tematikus évekkel kapcsolatban, mert többnyire mutatósabb a csomagolás, mint az eredmény, ráadásul egy-egy téma fókuszba állítása kiválóan alkalmas arra, hogy más, nem egyszer fontosabb – de elhallgatott, háttérbe szorított ám onnan a közösségi életünket mérgező – témákról elterelje a figyelmet. Így fogadtam az idei év témáját is. Merthogy egyházi, s azzal sokszor összemosódó világi közéletünket nézve annyit beszélünk az igéről, hogy az már szinte fecsegés, állandóan a szánkon van, de nem élünk általa, hanem visszaélünk vele, használjuk, sőt kihasználjuk, az Igazság keresése helyett magunk igazolására. Mert a Bibliából mindenki igazolhatja magát, ez szinte tömegsport nálunk, csak azt felejtjük el – mint édesapám sokszor mondta – hogy a Biblia nem igazol mindenkit.
Az Ige Egyházaként tekintve magunkr
a meghívtuk, kihívtuk az Élő Igét, ám mintha nem számoltunk volna azzal, hogy – mint Visky András szeptemberben írta – „amennyiben valóban szabadon engedjük az Élő Igét – akár színből vagy akár szívből; hívő elszánásból vagy gyanútlanul –, annak mindenekelőtt az Isten házát érintő, súlyos következményei lesznek.” Lettek. Vannak. És lesznek is, kivált, ha úgy döntünk, hogy az év végével, miközben elcsomagoljuk a molinókat és egyéb díszleteket, a témát is ad acta melléjük tehetjük.
Pál a Filippibelieknek írt levelét azzal kezdi, hogy mindenkor, minden könyörgésében örömmel imádkozik értük, hiszen meg van győződve arról, hogy aki elkezdte bennük a jót, az el is végzi azt a Krisztus Jézus napjáig. Erre viszont azért van oka, mert arról is megemlékezik, hogy a filippibeliek közösséget vállaltak az evangéliummal. Olyan közösségről van itt szó, amiben benne van a birtokba vétel motívuma, vagyis mintha azt mondaná Pál, hogy miközben a tiétek lett, az evangélium is birtokba vett titeket, részt szereztetek egymásban. Ez a folyamat pedig nem egy általunk definiált naptári periódusra korlátozódik, nem a „gyülekezeti évad” erejéig tart, hanem addig, amíg Ő akarja, amíg ki nem teljesedik bennünk, teljesen birtokba nem vesz bennünket és mi Őt.
A kérdés mármost az, hogy mi, itt, egyházként, közösségként közösséget vállalunk-e ilyen értelemben azzal az Élő Igével, mely minden kétséget kizáró módon elkezdett rajtunk és bennünk munkálkodni? A zsinati atyák már döntöttek, a gépezet forog, a szervezet uralkodik, rég lekéstünk arról, hogy indítványt fogalmazzon meg bárki arra nézve, hogy testvérek, mi lenne, ha a következő a Kiengesztelődés Éve lenne? A szó szoros értelmében megélve a kiengesztelődést, úgy, ahogy a testvérgyilkos népirtásokban gyógyító kiengesztelődési szolgálatban értelmezik, s ahogyan a már idézett Viski András október végi beszédében programként megfogalmazta: úgy, hogy „itt és most elkötelezzük magunkat, hogy szóváltásainkban és vitáinkban hittársainkat testvérünknek, sőt »különb« testvérünknek tartjuk önmagunknál. (…) Elkötelezzük magunkat, hogy saját igazságainktól jó szívvel kiüresedünk, hogy meghalljuk, mit mond az Élő Ige a gyülekezetnek. Meghalljuk és megszívleljük, mint mond a másik testvérünk nekünk. Elkötelezzük magunkat, hogy krisztusi indulattal közeledünk egymáshoz.” Mert így tudunk a folyamatban eljutni odáig, hogy ki tudjuk mondani a fájdalmakat és sebeket, anélkül, hogy újabb fájdalmakat és sebeket ejtenénk, és így tudjuk azokat letenni Krisztus keresztjére.
És persze, tudjuk jól, hogy fontos az ifjúság, de mégis, mit mondunk az ifjúságnak? Hogyan akarjuk hirdetni az evangéliumot az ifjúságnak ha végülis mi magunk sem vállalunk közösséget az evangéliummal?
Megjelent a Reformátusok Lapja 2024/46. számában