Vannak az emberek és a közösségek életében olyan helyzetek, amikor gránit szilárdságúnak gondolt állapotok változnak meg, amikor az, amit megmásíthatatlan tényként, sőt igazságként kezeltünk, hazug fikciónak bizonyul, vagy egyszerűen egy világos érveléssel meggyőznek bennünket arról, hogy nem volt igazunk. Ilyen helyzetekben a korábbi álláspontunk tévedésnek nyilvánítása, hibánk belátása és véleményünk megváltoztatása az érett, felnőtt gondolkodás jele. Vannak azonban más helyzetek. Amikor a tények változatlanok maradnak, csak az értelmezést adó keretrendszer alakul át, amikor „más szelek fújnak”, új hatalmi struktúra jön létre, és nem az ész hanem az ököl szolgáltatja az érveket. Ilyen helyzetekben a korábbi álláspontunk tévedésnek nyilvánítása maga is hazugság, árulás. A helyzetek persze árnyaltak és összetettek. Van, hogy nem mondunk mi semmit, csak azért az igazságért, melyért korábban – a regnáló hatalom hallgatólagos vagy akár nyílt támogatása mellett – határozottan kiálltunk, a széljárás fordultával már inkább nem állunk ki, nehogy elveszítsük az új hatalom támogatásának esélyét. Esetleg a problémát azzal oldjuk meg – s ez a legrafináltabb megoldás és a legnagyobb árulás –, hogy miközben a szavaink változatlanok maradnak, lassan megváltoztatjuk azok értelmét, hogy megfeleljenek az új konszenzusnak.
Ezek a helyzetek az egyház életében is ismerősek, és különösen gyakran jelentkeznek a társadalmi változások, hatalomváltások idején. Számos példát lehetne említeni az 1950-es évekből – hogyan változik meg a bűnbánat, megtérés, ébredés, megújulás fogalma és veszi fel a kommunista rendszernek való behódolás tartalmát vagy hogyan lesz a Bethánia az ébredés hajtóerejéből – az ébredés fogalmának átalakulásával párhuzamosan – az ébredés ellensége, hogyan alkotja meg az egyházi sajtó a „bethánista” fogalmát s mondja ki végül azt, hogy ami a politika fogalomtárában a „reakciós” az az egyházban a „bethánista”.
Ezekről a kérdésekről amennyire lehetett, itt is írtam már sokszor, s hogy ugyanazt mondani miért nem szégyellem, annak az az oka, hogy az ’50-es évek árulásait a mai napig nem tisztáztuk, s azok súlyát és hatását az 1989-es és 2010-es politikai változások után most is cipeljük, és úgy tűnik, ez határozza meg azt is, ahogyan az idén áprilisban felálló új hatalmi keretrendszerhez viszonyulunk. Egyetlen példát hozok, a Biblia politikai fel- és kihasználásának jelenségeit. Édesapám szokta volt mondani, hogy „a Bibliával mindenki igazolhatja magát, de a Biblia nem igazol mindenkit”. Nekünk, akik az Ige Egyházaként szeretünk magunkra tekinteni, a bibliai önigazolás különösen erős kísértésünk, hiszen nincsen egyéb hivatkozási alapunk, csak a Szentírás. Az a sajátos református nyelv, amit egyházi szocializációnk során elsajátítunk és öntudatlanul is használunk, tele van bibliai idézetekkel, áthallásokkal. Ezért is gondoljuk magától értetődően igaznak azt, amikor egy politikus szól hozzánk ezen a nyelven, ezzel az érveléssel. A politika pedig gátlástalanul kihasználja ennek a nyelvi játéknak minden lehetőségét. Így tett a Horthy- és a kommunista rendszer, így tett az előző kormányzat és így tesz a mostani is.
A kérdés azonban az, hogy mi mit teszünk? Egyházunk az elmúlt években nem állt ki a Szentírás politikai kihasználásával szemben, vezető szinten nem jelentek meg egyértelmű elhatárolódások, tiltakozások ilyen esetekben. A hatalommal kötött szövetségért súlyos árat fizetünk, ennek a szövetségnek azonban vége, s miközben szembe kell néznünk a következményekkel, előre is kell tekintenünk, hogy ne kövessük el a régi hibákat. Ennek részeként, miközben derűlátással tekint egyházunk az új kormányzattal való együttműködésre, határozottan ki kell állnunk legfőbb értékünk, a Szentírás mellett, elhatárolódva annak mindenfajta kihasználásától – beleértve a politikát is. Ennek feltétele persze az, hogy mi magunk se próbáljuk bibliai hivatkozásokba csomagolni árulásainkat.
Megjelent a Reformátusok Lapja LXX. évf. (2026) 40. számában