Albrecht Dürernek van egy fiatalkori képe, melyen a korszak egyik népszerű magánáhitati témáját, az ézsaiási Fájdalmak férfiát látjuk. A képről Krisztus néz ránk – vagy maga Dürer, sokak szerint egy önarcképről van szó –, meglehetősen szokatlan pózban és arckifejezéssel. Körülötte szenvedésének eszközei, testén a passió sebei, mögötte a sírbolt. A feltámadt és a szenvedő Megváltó egy képben. Tekintetében, mely a néző szemét keresi, valami különös, szomorkás érzés bujkál, mintha egy bizalmas beszélgetésben – miután végighallgatott bennünket miközben egy jó kávét főztünk neki és épp letesszük elé – mondani akarna valamit, ami legalább annyira kijelentés, mint kérdés és felszólítás, valami olyasmit, hogy: „Nos…?”
A napokban olvastuk a Bírák könyve végét, és nagyjából hasonlóan képzelem magam elé azt is, ahogyan a Mindenható a Sínai hegyre telepedve széttekint az Ígéret földjén, végignézi, ahogy kis híján kiirtják testvérei Benjámin törzsét és az egészet ráadásul még rá is akarják kenni. Nincs villám, nincs dörgő felleg, nincs pusztító angyal, csak az a különös szomorkás tekintet, mely választottai szemét keresi.
Tudjuk, a Bírák könyve történetei mögött az az alapvető kérdés húzódik meg, hogy Izrael népe számára ki adja meg az életet, a föld termékenységét: azok, akikről minden helybéli nép azt állítja, vagy az, aki már többször bizonyította, átélhető tapasztalattá tette számukra, hogy ő az ég és föld, a vizek és tűz ura? A választott nép persze mindig elbukik ebben a kérdésben, Isten pedig annak hatalma alá adja őket, akit és amit helyette választanak, mert minden nemzedéknek meg kell tanulnia, hogy megküzdjön az ígéret földjéért és ebben a küzdelemben megismerje az igazi Szabadítót és Megtartót. Az Ószövetség népének évszázadokig kitartott ez a lecke, s úgy tűnik, az Újszövetség népe sem sokkal bölcsebb.
A Bírák nekünk, magyar reformátusoknak is fontos könyv, hiszen a választott nép sorsában saját sorsát vélte felfedezni a magyarság, a zsidó-magyar sorspárhuzam gondolatában ott lüktet ez a felismerés a társadalmi bűnöket – özvegyek, árvák, nincstelenek sanyargatása, bálványimádás –, mint az Istentől való elpártolás jeleit ostorozó reformátori igehirdetésben és Kölcsey Hymnusában egészen a vérünkké vált. Hajh, de bűneink miatt…
Nos… mi következik ebből? Merthogy az a történelmi tapasztalat, hogy mégis, mi is állandóan felcseréljük a teremtőt a teremtménnyel. Hiszen meg se rezzenünk, ha istenként fordulnak hozzánk a hatalmasok, a „föld istenei”, azt ígérve, hogy ha ők velünk, ki lehet ellenünk? Vagy hány reformációs ünnepségen hangzik el egy hajdani templomra emlékezve, térdet-fejet nem hajtó büszkeséggel, hogy „megtartódat benne becsüld magyarság”? Kitől és mitől várjuk hát az életet, a megmaradást? Ki és mi győzi le elleneinket, kivált a legnagyobbat, bennünket magunkat? Ki és mi tart meg bennünket? Meg tudták tartani a templomok, legyenek bármilyen modernek vagy épp gyönyörű, festett kazettás ősi épületek az elfogyó gyülekezeteket? Attól várunk megtartatást, aki azt ígéri, hogy a templomot felújítja vagy, attól aki nagyobb, mint a templom és megújító jelenlétét kínálja nekünk? Ha az előbbi megoldást választjuk, elkerülhetetlenül meg kell tapasztalnunk, hogy mindabból, amihez ragaszkodunk, amire büszkén mutogatunk, hogy „nézd Mester, mekkora kövek és épületek”, rövidesen kő kövön nem marad. Ha az utóbbit választjuk, akkor megtapasztalhatjuk, hogy Isten tud és akar a kövekből fiakat, a csontokból életet előhozni. Mert ez a történet logikája, és erre tanítanak a történelmi paktumaink függetlenül attól, hogy milyen oldalakkal kötöttük azokat.
Nos…?
S ha felcseréljük a templomot azzal, akit a templomban tisztelnünk kell, abból egyenesen következik, hogy, attól várjuk az életet, aki a templomot majd felújítja
Megjelent a Reformátusok Lapja 2026/7. számában
(Az itt közölt szöveg az eredeti. Az utolsó, írásjel nélkül záródó mondat eredetileg nem lett volna része a cikknek, az a „Nos…?” kérdéssel záródott volna. A mondat egy vázlat volt, ami más – kicsit „finomabb” – formában került a cikkbe, de írás közben a szöveg legvégére tettem, meghagyva a lehetőséget, hogy ha mégsem tetszik a cikkbe került változat, majd ezt használom fel. A mondat azonban átcsúszott egy új oldadlra, és így elkerülte a figyelmem, amikor beküldés előtt átolvastam a cikket. Így végül benne maradt és megjelent.)