2000. december 4-én az ENSZ Közgyűlése a menekültek világnapjává nyilvánította június 20-át, amit először huszonöt éve, 2001-ben tartottak meg világszerte. A világnap gyökerei a menekültek helyzetét rendező, 1951-ben, vagyis hetvenöt éve Genfben megszületett menekültügyi egyezményig nyúlnak vissza. Ez a konvenció a második világháború menekültjeire vonatkozott, majd 1961-ben kiegészítették, kiterjesztve hatókörét és törölve a benne foglalt földrajzi és időbeli korlátozásokat. A háborúk után az ember hajlamos arra, hogy nagy szavakkal fogadalmakat tegyen, hogy „soha többé”, aztán ezeket a nagy szavakat a hétköznapi érdekek lassan, többnyire észrevétlenül elkoptatják, és előbb-utóbb újra megtörténik az, aminek sosem lenne szabad megtörténnie. A tavalyi év derekán világszerte 117,3 millió ember – hozzávetőlegesen Olaszország lakosságának kétszerese – vált menekültté különböző okból kitört konfliktusok miatt. A menekültek négyötöde olyan országokban él, amelyek jelentős mértékben ki vannak téve az éghajlati veszélyeknek, ami tovább növeli azokat a nehézségeket, amelyekkel a menekülteknek szembe kell nézniük. Ez pedig csak a társadalmi konfliktusok miatt menekülésre kényszerülő emberek száma, ehhez kellene még számolnunk azokat is, akiknek a klímaváltozás miatt kellett elhagyni élhetetlenné váló lakhelyüket.
Ahogy a menekültek gyakorlatilag állandó szereplői az emberiség történetének, úgy a „menekült-kérdés” is a hatalmi és politikai játszmák eszköztárának állandó része. A másik ember tárgyiasításának, instrumentalizációjának – és ezzel együtt járó démonizálásának – esete ez is, mint sok más, kérdőjellé görnyesztett társadalmi csoporté, gondoljunk csak a történelmi tragédiákat megelőzően feltett „zsidó-kérdésre”, „cigány-kérdésre” vagy éppen a „magyar-kérdésre”.
A horizontunkon felbukkanó ismeretlen másik, vagy mások persze mindig kérdéssé válnak, mindig kihívást okoz az, hogy „hová tesszük őket” és nem csak abban az értelemben, hogy hol adunk nekik szállást, hová és hogyan fogadjuk be őket, hol lesz – ha lehet egyáltalán –otthonuk, hanem abban az értelemben is, hogy hová tesszük őket a világunkban, a gondolkodásunkban, hogyan engedjük őket idegenekből ismerősökké válni, vagy engedjük-e, hogy idegenekből az ismerőseikké váljunk. Menekültnek lenni soha nem választás kérdése. De az, hogy hogyan reagálunk a menekültekre, már az. Ezért nem mindegy, hogy milyen kérdést teszünk fel: azt kérdezzük, hogy mi vagy, vagy azt, hogy ki vagy? Minek nevezzelek vagy mi a neved? A fogalmak, megnevezések – „menekültek”, „migránsok” – és az ezek körüli viták egyértelműen jelzik ezt a problémát.
A hazájában hazátlanná nevezett Tamási Áron Ábele Amerikában egy fekete gyülekezet ördögi megszállottságból frissen szabadult tagjától hallja meg az emberlét értelmének nagy mondatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Különös, vagy inkább – mint a démonaitól megszabadult fekete mondja: furcsa – találkozás ez. Az egyik gyökér-zilált, helyét kereső ember segít a másikon.
Az ember-lét otthon-lét. Ezért is érezzük nagyon mélyen át azt, hogy akit az otthonától megfosztanak, azt az emberi mivoltától akarják megfosztani. A keresztyén ember-lét is otthon-lét, ám a keresztyén ember talán éppen azért tudja elviselni az üldöztetést és menekülést – sokszor hívjuk fel rá a figyelmet, hogy a keresztyénség a leginkább üldözött vallás a világon – mert otthona nem ezen a világon van, nem azokban a kötődésekben, melyeket a „haza” fogalmával szoktunk jelölni. A keresztyén ember Isten országát keresi, amely úgy eljövendő, hogy már eljött, úgy nem e világból való, hogy köztünk van. A keresztyén ember ebben a köztesben van otthon, a nem-helyekben, a keresésben. Ezért otthontalan lesz, amikor itt e világban akar itthon lenni, istentelen lesz, amikor azt, amit keresnie kellene bálvánnyá merevíti, az evilági hatalmak játszmáinak eszközévé lesz, üldözővé, ahelyett, hogy az üldözöttek utat mutató társává lenne.
Megjelent a Reformátusok Lapja LXX. évf. 25. számában (2026. június 21.)