Miről szól a prédikáció augusztushúsz alkalmából? Más-más oldalról, de a lelkészeket és a templomba járó híveket is sokszor feszíti ez a kérdés. Mit mondjak (már megint)? Mit fogok hallgatni (már megint)? Mit akar mondani nekünk az Örökkévaló (már megint)?
1946 augusztusában egyik oldalon az erősödő cenzúra, másik oldalon a papírhiány szorításában, miközben nagy erőkkel folyt az államosítás, a civil szervezetek betiltása és, a „B” listázás, a Moszkvából támogatott kommunisták épp „felszalámizták” politikai ellenfeleiket, az egyházon belüli „ellenzék” a Nyíregyházi Szabad Tanács előkészületei körül szorgoskodott, a Református Egyház csónakja pedig e politika örvények közt sodródott, megjelent egy prédikáció a Sárospataki Igehirdető című lapban. A szerző, Dr. Szabó Lajos augusztus 20-a kapcsán azt boncolgatta, hogy mi köze van a reformátusoknak ehhez az ünnephez? A kérdés aktualitását az adta, hogy augusztus 20. akkor nem volt hivatalosan nemzeti ünnep, csak katolikus egyházi ünnepként lehetett megtartani, mint Szent István király ünnepét, jóllehet a hagyományos Szent Jobb-körmenetet még engedélyezték. A kommunista sajtó már elkezdte áthangolni az ünnep tartalmát, de hivatalos átnevezése (az „új kenyér ünnepe”) csak két évvel később, 1948-ban történt meg, majd azt követően, hogy 1949. augusztus 20-án életbe lépett a szovjet mintájú sztálini alkotmány teljessé vált a kisajátítása, és az új kenyér, az új alkotmány és a népköztársaság ünnepe lett.
Szabó igehirdetésének lekciója az első zsoltár, textusa pedig az 5Móz 17,15 („Azt emeld magad fölé királyul, a kit az Úr, a te Istened választ. A te atyádfiai közül emelj magad fölé királyt; nem tehetsz magad fölé idegent, a ki nem atyádfia.”) közelebbről meg nem határozott „b” része volt. A szöveg, mely Szent István helyett következetesen István Atyánkfiának nevezi államalapító királyunkat, végig kétfelé polemizál: egyik oldalon a két világháború közti felekezeti konfliktusok éles nyelvét használva az uralkodó személyének katolikus kisajátításával száll szembe, a másik oldalon viszont jóval árnyaltabban a korszak politikai viszonyaira utal. Egyrészt a korona felajánlásának aktusát mint az igaz hittől való elszakadást elítélve, másrészt az egynyelvű ország gyengeségével és erőtlenségével kapcsolatos szentistváni gondolat eredetiségét vitatva használja fel az ünnepet arra, hogy az idegen érdekeket kiszolgáló politikai erőkkel szemben foglaljon állást és mint az igaz hittől való elhajlást elítélje Bereczky Albert akkor már széles körben ismert álláspontját, mely szerint az egyház – és a nemzet – megmaradásának egyetlen lehetséges útja az, ha meghódol Isten ítélete, vagyis az (idegen, szovjet érdekeket kiszolgáló) új hatalom előtt.
Szabó igehirdetése a politikai prédikáció eklatáns példája. Választékos evangéliumisággal küld el mindenkit oda, ahová szerinte való, s bár ez mai szemmel is kétségtelenül elegánsabb, mint a Bereczky-vonal direkt propagandája, ám ezzel együtt – és akkor is, ha mondandójának tétje a történelmi kontextusból világos – nem más, mint a Szentírás kihasználása.
Persze, ez az egész augusztushúsz nem egyszerű ügy. Egy átlag miskolci polgárnak például valószínűleg a ma már elegánsan Selyemréti Strandfürdőnek nevezett intézmény jut róla eszébe, melyet 1954 augusztusi újranyitásától az Alkotmány ünnepe tiszteletére Augusztus 20 strandfürdőnek neveztek. Kisajátítás ez is a javából, ahogy egykor a katonai parádé vagy legutóbb a gigantikus tűzijátékok is, melyek célja az, hogy eltereljék a figyelmet az ünnep lényegéről: az alapokhoz való visszafordulás szükségességéről. Merthogy, Szabó szerint, minden személyével kapcsolatos fenntartás ellenére István Atyánkfia mégiscsak Krisztust választotta és benne látta nemzeti létünk fundamentumát. Ezért nevezhetjük atyánkfiának. Egyházi és nemzeti megújulást keresve az ilyenkor szokásos írásmagyarázatba bújtatott felekezeti polémia vagy politikai ki- és beszólások helyett ez elég jó üzenetnek hangzik.
A Reformátusok Lapja 2026/33. számában megjelent írás kézirata