Kapkodom a fejem, próbálok vigyázni, mert csak úgy röpködnek manapság a “hazaáruló”, “nemzetáruló”, meg hasonló kifejezések. Röpködnek, persze, mert nincsen már semmi súlyuk. Voltak idők, amikor egy ilyenért hajnalban, első vérig kellett felelni, ma meg igazából lepereg az emberekről. Jobban meggondolva nincsen ebben semmi váratlan, hiszen a “haza”, a “nemzet” fogalma is súlytalanná lett, árucikké, alku tárgyává vált. Ahol a dohánybolt is nemzeti, ott a nemzet fogalma úgy foszlik szét, mint a cigi füstje a szélben.
Nemzeti ügy lett sok minden egyéb után most éppen az olimpia is. Ugyanígy. Árucikk az “oszd meg és uralkodj” boltban. Hazaáruló, aki akarja, hazaáruló, aki nem akarja, nemzetellenes aki mellette kampányol ahogyan az is, aki ellene. Ostobán szűk látókörű, kicsinyes tahó,vagy a másik lehetőség, hogy betegesen irigy, rosszindulatú, magyar-fóbiás kerékkötő az egyik is, a másik is – mármint az egyik a másik számára, szemében. Egy maroknyi kisebbség veszi el az egyik álmát, vagy egy másik maroknyi kisebbség akarja romba dönteni a másik életét, jövőjét.
Ilyeneket olvasok, miközben hétköznapi olimpiánk újabb reményfutamát futja a feleségem kisebbik fiammal valahol Patak és Miskolc közt. A gyerek tesi órán eltörte a kezét. Fél három. Patakon délután már nincsen sebészet, irány Újhelybe anyával. A kórházban röntgen, kiderül, hogy tényleg eltört. Rögzítik gipsszel, de nem nyúlnak hozzá. Nem tehetik, nem kompetensek, vigyük a srácot Miskolcra a GYEK-be. Irány haza Patakra. Fél hat, apa főz egy kávét, gyors pakolás, ha műteni kellene – mert erre sem derült még fény – aztán indulás. GYEK-ben szakszerű ellátás. Új röntgen, mert persze Újhelyből semmi nem került a rendszerbe. Helyre kell tenni a csontokat, tehát kis huza-vona, majd gipsz és megint röntgen. Minden rendben, haza lehet vinni. Persze a következő harminchat óra kritikus, ha bármi baj van, anyuka hozza rögtön vissza. 200 kilométeres reményfutam végén este tízre haza érve anya holt fáradtan roskad ágyba, és alszik, feszülten.
Mindez igazából senkit nem érdekel. Legkevésbé azt hiszem azokat, akik ott, ahonnan az én hazám már csak egy leszakadó régió, periféria, nemzetárulókról meg hazaárulókról vitatkoznak. Itt viszont közelebb és távolabb vannak, akik nem beszélnek, hanem segítenek. Például hazahozzák apát a kicsi lánnyal az oviból, vagy gondolnak ránk, és elérhetőek, ha baj van.
Sokszor hallom, hogy a Nemzet nem egy olyan közösség, amivel szemben elvárásokat kell megfogalmazni, hanem olyan közösség, mely az önfeláldozásunkból épül. Ezzel leginkább az a probléma, hogy mostanában leginkább azok hangoztatják, akik mások önfeláldozásából, másokat feláldozva épülnek. Persze egy eszme attól még nem lesz rossz, hogy vannak, akik kihasználják, vagy akik mások megnyomorítására felhasználják. Igen, van helye és értelme az önfeláldozásnak, a közösségért való cselekvésnek, de hol és miben leljük meg ezt az Értelmet? A válasz talán attól is függ, hogy hol találjuk meg a Nemzetet, és hol a Hazát? Figyelve a fentebb említett diskurzusokat, egyre inkább azt hiszem, hogy ott van a Nemzet és ott van a Haza, ahol – evangéliumi terminussal élve – egymás terhét hordozzuk. Számomra pedig az a nemzet és a haza árulója, aki úgy akarja formálni a valóságról alkotott elképzelésinket, hogy ebben megakadályozzon, ellehetetlenítsen bennünket.
