Vannak dolgok, melyeket – állítólag – alapvetően nem érteni kell, hanem tudni. Ahhoz például, hogy egy kontrafékes biciklivel megálljunk, nem kell megérteni azt, hogy miért lassul le a bicikli ha hátrafelé tekerjük a pedált. Elég, ha egyszerűen hátrafelé tekerjük a pedált. Merthogy nem a biciklit tanuljuk, hanem a bicikli használatot. Mindennapi élethelyzeteink számtalan efféle tudást keltenek bennünk életre, melyek nyomán a dolgok szinte maguktól mennek (mint a biciklizés), és ettől úgy érezzük, hogy minden rendben van, urai vagyunk a helyzetnek. E hétköznapi tudásaink legtöbbször a dolgok használatára vonatkoznak, s nem létrejöttük vagy működésük azon szabályszerűségeire, melyekre nézvést menthetetlenül és olykor kétségbeejtően laikusok tudunk lenni. Sokak számára a vallás is az efféle hétköznapi tudások sorába tartozik.
Racionalitásra hajlamos pietasunkat például – sajátos ellentmondásként – mélységesen áthatja egyfajta „adok hogy adj” mágia. Tudom a hittant, eljárok templomba, adakozok, jó leszek, elmegyek homokzsákot pakolni – s akkor minden rendben van, mert a dolog így működik. (Megy, mint a biciklizés.) Vallásosságunk életünknek fontos „stabilitási tényezője”, s ebben nincsen semmi meglepő, hiszen minden vallás fontos funkciója a létezés vertikális labilitásának megszüntetése. Sokszor ebbe a logikába illesztjük a katekizmusokat, így az évforduló kapcsán idén oly sokat emlegetett Heidelbergi Kátét is. Ez sem meglepő, hiszen a katekizmus a vallási szocializáció fontos eszköze, a hit tudatos tartalmainak kialakításával a bibliai sziklát formálja olyan rendezett alapzattá, melyre egy világlátás bástyái felépíthetőek. Valljuk meg őszintén: a Káté valamelyest fel is kínálja magát egy efféle értelmezésre. Tematizálja a Bibliát, ám nem csupán azt mondja meg, hogy miről gondolkodjunk, hogy mi a válasz az alapvető kérdésekre, hanem azt is, hogy mit kérdezzünk. Mit kell tudnod? Mit kell tenned? Mit kell hinned? Mit használ? Mit jelent? Mit értesz? Mit szabad? Mit kíván? Mit akar? Mit követel? Mit parancsol? Mit tilt? Van még kérdésed? A katekizmus célja az, hogy ne nagyon legyen. A Káté persze nem tiltani, inkább feleslegessé tenni akarta a további kérdéseket. Ennek azonban megvan a maga veszélye. Amikor idővel a hitvallás fontosabbá válik mint a Biblia, amikor a bizonyító bibliai helyek hangsúlytalan, apró betűs lábjegyzetekké válnak vagy el is tűnnek, amikor a katekizáció arról szól, hogy elég betéve tudni a szöveget de senki sem kérdez rá, hogy érted-e amit felmondasz, amikor a hitvallásból eltűnik a hit: akkor létrejön egy önmagába záródó hagyomány. Ebben azután minden tudható, minden válasz készen van, s minden szinte magától megy (mint a biciklizés). A folyamat végén pedig marad a lecke kétes biztonságába kapaszkodó, lényegében laikussá váló vallásosság.
A Káté használata azonban nem azonos a Kátéval. Van a Káténknak egy furcsa mondata. A 78. kérdés a reformátori tanítás egyik központi tételére, az úrvacsorai jegyek átváltozására vonatkozik. A felelet szerint a jegyek „csak” szimbólumok, jóllehet „Szentlélek beszédmódja szerint a kenyér Krisztus testének neveztetik.” A Káté eredeti német szövege egy szót sem ejt a „Szentlélek beszédmódjáról”, csupán a sákramentum szimbólum-természetét írja körül. A szimbólum mindig egy értelmező közösséghez kötődik, így a szöveg lényegében nem tesz mást, mint véglegesíti a sákramentumi jegyek szimbolikus jelentését a hitvalló közösség számára: kritizálva egy régit, megalapoz egy új hagyományt. Magyarországon azonban a Káté latin szövege alapján készült fordítások készültek és terjedtek el, melyben a Szentlélek „szokására” (usitata) való utalást is megtaláljuk. A Lélek szokása pedig éppen az, hogy lezárt hagyományokat nyit meg, s a megkövesedett értelmezések újragondolására késztet. Felszámolja a hétköznapi tudások kész válaszait. Megelevenít és arra késztet, hogy legyen még kérdésed. Nyilván nem volna szerencsés a szöveg német és latin verzióját egymással szembe állítani, hiszen szinte egy időben és egy „műhelyben” születtek. A szöveg azonban eleink választása révén ebben a verzióban lett hitvallásunk, hagyományunk, a mienk. Olyan hagyomány, mely épp egy sarkalatos kérdésben mutatja fel a használat és megértés közti különbséget. A Kátéval kapcsolatos gondolkodásunkból tehát a Lélek szimbólumokat megnyitó beszédmódjára való odafigyelés sem hiányozhat. A Lélek mindennapos szokásait, beszédmódját azonban csak az ismeri, és csak annak számára nem félelmetesek, aki együtt él vele.