Fogyatékkal élni nem öröm. Amikor az ember nem tud megkapaszkodni a vadul hajtó buszon, mert épp egy kézzel van kevesebb a szükségesnél, elvágódik, az utastársak pedig megvetően néznek rá: „na ez is részeg fényes nappal”. Amikor három kéz is kevés lenne, hogy a kasszánál kövessük a pénztáros ütemét, de épp kettővel van kevesebb, és a sorban állók idegesen ciccegnek, hogy „micsoda tempó…” Megfizethetetlen. „Minden másra ott a Mászterkárd” – ahogy mondani szokás. Persze mindenkivel megesik, hogy elesik, hogy nem bírja a tempót. Jelentéktelen dolgok ezek, mondhatnánk. Ilyen jelentéktelen dolgokkal van tele az életünk, reggel az ingünk begombolásától a klaviatúra püfölésén keresztül addig, hogy este felemeljük a fazék tetejét és megkavarjuk a vacsorát. Megesik, hogy félregomboljuk, hogy melléütünk, hogy leejtjük a fedőt. Ezeknek a normális körülmények között jelentéktelennek tekintett dolgoknak jelentőséget az adhat, ha a körülmények nem normálisak, s ilyen helyzetben ez az ezernyi, jelentőséggel telítődő apróság más jelentést adhat az ember egész életének, egész világának. Így azután más lesz a világ-látása is: nem csak a biciklizés vagy az autóvezetés kihívás, de az ölelés is, vagy az, hogy a csepp gyerekét a karjaiba vegye az ember. Ezért máshogy látja a dolgokat, tárgyakat, máshogy értékeli a hétköznapi helyzeteket. Nincsenek kész tudások, rutinok, melyeket szülőktől, oviban, iskolában meg tud tanulni, mint a cipő bekötését. Mindent ki kell találni. Saját, alternatív kozmoszt kell teremteni.
A többségi, „teljességgel” élő társadalom tagjai azonban általában nem gondolnak bele, és nem is szeretnek belegondolni semmilyen alternatív létezésmód lehetőségébe. A férfiak uralta világ érzékelten a női szempontokra, az etnikai, vallási többségek a kisebbségek világára. Valljuk meg őszintén: a fogyatékkal élő embertárs ráadásul kényelmetlen, kellemetlen érzéseket okoz, zavarja a jól felépített, hibátlan racionalitású világunkat. Néha még undort is kelt, vagy félelmet. Éppen ezért a történelem folyamán a legtöbb társadalom kifejlesztett valamilyen technikát arra, hogy láthatatlanná tegye őket. Taigetosz, gázkamra, speciális otthon, protézis, plasztikai műtét. A számos durva módszer mellett vannak persze kifinomultabbak is, melyek a fogyatékkal élőket, mint zavaró tényezőket úgy tüntetik el, hogy egy racionális érvelés mentén megmagyarázzák a létezésük irracionalitását. „Ki vétkezett: ez vagy a szülei…?”
Ezek a láthatatlanító technikák az egyházban is léteznek, ami azért is meglepő, mert egyébként az egyházak többnyire nem azon serénykednek, hogy a fogyatékkal élőket láthatatlanná tegyék, hanem éppen azon, hogy – a tanítványok imént idézett kérdésére válaszoló Jézust követve – rámutassanak: azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajtuk Isten cselekedetei. Aki látta már Győri Zsófia és Kulcsár Tamás kontakt táncát, az tudja, mit jelent ez. Éppen ezért annyira zavaró a másik véglet. Mostanában egyre többet beszélünk a Református Egyházon belül is a fogyatékkal élőkről, így bőven lenne miből illusztrációkat hozni, de most csak a Zsinat közelmúltban megjelent, a fogyatékossággal élők befogadásáról szóló állásfoglalásából emelek ki egyetlen, ám az egész egyházi közbeszédünkre jellemző motívumot, azt a narratívát, mely a fogyatékosságot azzal próbálja láthatatlanná tenni, hogy a magukat épként meghatározó emberek „fogyatékosságaira” hívja fel a figyelmet. A dokumentum szerint „Emberi állapotunk Isten színe előtt – minden látszólagos különbség ellenére – nem különbözik abban, hogy mindnyájan vétkeztünk. (…) Isten előtti legnagyobb fogyatkozásunk és legnagyobb akadályoztatásunk bűnös voltunk…” Majd így folytatja: „Mindannyiunknak vannak fogyatkozásai, mert ajkunk néma megszólítani a szenvedő felebarátot, fülünk süket meghallani embertársunk panaszát, szemünk vak meglátni a nyomorult szenvedését.” „Fogyatkozás” és „fogyatékosság” finom összemosása, a némaság, süketség, vakság erkölcsi magasságokba emelése azután egy gondolatilag igaz, biblikusan igazolható, de kegyetlen teológiát eredményez, melyben a fogyatékos valóságának mássága – s tegyük akkor személyessé –, például az én egész létezésem, a mindennapokkal vívott küzdelmem, mostani birkózásom a klaviatúrával: csupán látszólagos. Innen pedig már csak egy lépés az, amit gyerek koromban kegyes testvérek mondtak mosolyogva: „jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre.”
