Kamasz koromban arról álmodtam, hogy majd egyszer, ha felnőtt leszek, „Nagy Dolgokat” fogok véghez vinni. Ahogyan azután egyre hosszabb ideje taposom a felnőtté válás útját, egyre inkább azt érzem, hogy az a kevés jó, amit módomban áll megtenni, mások cselekedeteinek összefüggésében nyeri el értelmét. Nem csupán arra gondolok, hogy „bűnben születtünk, rosszra hajlunk, képtelenek vagyunk magunk erejéből a jóra…” hanem arra, hogy a jó igazából nem egy bennünk megszülető „dolog” vagy érzés, hanem a másokhoz való viszonyunkban megmutatkozó, valamiféle „tükröződése” az Irgalomnak. Mintha tükrökkel a kezünkben az „Irgalom napvilágát” labdaként dobnánk egymásnak, s miközben megpróbáljuk a labdát a levegőben mozgásban tartani, egymás arcán is megvillantjuk a fényt. Teológusok, filozófusok biztosan sokkal szabatosabban kifejtették már ezt, nekem viszont van hozzá egy történetem.
A minap hazafelé utaztam, s a Keletiben álló vonatra az indulás előtt pár perccel felszállt egy fiatal lány. Valahonnan ismerős volt, aztán amikor a kocsiban a kis asztalkákra kitett egy-egy kis mütyűrt, rögtön ráismertem. Sokszor találkoztam már vele az elmúlt években. Ahogy a tárgyakkal együtt kiosztott papíron is olvasható: siketnéma, és ezeknek a kis semmiségeknek a megvásárlásával támogathatjuk. Valószínűleg neki is rémlett, hogy látott már valahol, viszont legnagyobb meglepetésemre – talán mert látta, hogy én is fogyatékkal élek – elém nem tet le semmit, csak egy félszeg mosollyal elment mellettem. A helyzet ugyanaz volt, mint az elmúlt években bármikor: az utastársak fel sem néztek, kizárták őt a világukból. Ő, talán számítva is erre, gyorsan indult is összeszedni a portékát, én viszont megállítottam és jeleztem neki, hogy vennék tőle valamit. Az ilyen vásárfiák többnyire a gyerekeknél fejezik be pályafutásukat, ők örülnek, hogy apa hozott valamit, apa örül, hogy jófej lehetett, a lány pedig örül, hogy eladott valamit. Mindenki jól jár. A lány nagyon meglepődött, kapkodva kezdte mutatni, hogy mije van, én is gyorsan próbáltam választani – ám ebben a pillanatban történt valami különös. A lány rám nézett, mintha valamire hirtelen rájött volna, s egy másik asztalról elhozott egy kis, fehér hógömböt, melyben egy elnagyolt vonásokkal megformált angyalka dacolt a hófúvással. A hipergiccs fogalmát tökéletesen megtestesítő tárgyat meglátva bennem is előjött az emlék, hogy tavaly ilyenkor egy pontosan ugyanilyen hógömböt vettem tőle, ami aztán különös véletlenek folytán, és az esztétikai neveléssel kapcsolatos meggyőződéseim ellenére a kislányom karácsonyi csomagjában kikötve az ünnep sztárja lett, feledtetve minden más ajándékot. Mióta pedig nyáron összetört, folyamatosan azt hallgattam, hogy keressem meg a siket nénit és vegyek tőle egy ilyen angyalkát. Most pedig íme, ebben a lehetetlennek tűnő küldetésben mégis sikerrel járhatok. Egymásra néztünk, s a tekintete olyan volt, mintha – bár ezt jó eséllyel csak én magyarázom bele – tudta volna a történetet, hogy ez most egy nagyon fontos angyal nekem, hogy általa egy kicsit angyal lehetek, ahogy ő is az lett számomra. A pillanat gyorsan véget ért. Kölcsönös örömteli szárnycsapkodások közt lerendeztük az üzletet, s miután sikerült kommunikálnom, hogy nem kérem a visszajárót, egy celofán sipkát húzott a gömbre, majd elsietett, gyorsan összekapkodta a mütyűröket, a kocsi ajtajából visszafordult, mosolyogva dobott egy csókot és eltűnt a szemem elől.
A gömbben az angyalka körül lassan elállt a hófúvás, én meg ott maradtam a mobiljukba mélyedő utastársak közt azzal a határozott felismeréssel, hogy ez így volt elkészítve. Hogy ez az egész nagyságrendekkel több annál, hogy mindenki jól jár, hogy az irgalom és a szeretet cselekedetei összekötik a múltat és a jövőt, hogy ezekben a cselekedetekben végtelenül egymásra vagyunk utalva, s hogy így végül mégis értelmet nyerhet a közöny és a giccses kis mütyűrök is.
