Mostanában, ahogy a külső körülmények is egyre inkább arra szorítanak, hogy a „belső szobába” forduljak, intenzívebben kezdtem foglalkozni az imádság történetével. Azzal, hogy hogyan alakult a keresztyén imádság külsőségeit – például a kéz- és testtartások szimbolikáját – és tartalmát – miért, kiért, milyen szavakkal, milyen „módokon” imádkozunk – illetően. Hosszú ideje zavar, vagy legalábbis kérdéses számomra, hogy a nyilvánosan elhangzó vagy olvasható református imádságok is sokszor vagy végletesen individuálisak vagy végletesen távolságtartóak: vagy a belső szoba magánya és kopársága (tényleg: miért is gondoljuk többnyire, hogy a „belső szoba” valami üres, fehér falú tér?) határozza meg és csak az individuális lelki-spirituális folyamatok tükröződnek benne, vagy ha ki is lép a belső szobából, jelentős távolságtartással, mintegy szenvtelenül szemléli mindazt, ami azon kívül történik.  Ennek talán legérzékletesebb példája a szenvedőkért, nyomorultakért való könyörgés, amit úgy végzünk, mintha képtelenek lennénk arra, hogy az imádságban is kifejezésre juttassuk azt, hogy az imádságunk valamilyen módon mégiscsak a „rész-vét”-ből fakad, vagyis abból, hogy együtt szenvedünk a szenvedőkkel. Bár kétségtelen, az örülőkkel sem nagyon tudunk együtt örülni.

Ezért is volt a közelmúltban nagy élmény számomra, hogy megismerkedtem Loyolai Szent Ignác lelki gyakorlataival, és az imádságnak azokkal a módjaival, szemléletével, mely azt meghatározza. Ignác nagy hangsúlyt helyez az imádság színterének kialakítására. Ez nem azt jelenti, hogy szerinte ne lehetne bárhol imádkozni, inkább azt, hogy tudatosítja: a test helyzete és a tér, amiben az ember elhelyezkedik, hatással van arra a belső térre és lelki pozícióra, amiből az imádság megszületik. A belső tér kialakításában számára nagyon fontos „a helyzetkép alakítása a hely elképzelésével”, melynek során az imádkozó többnyire Krisztus életének az evangéliumokban leírt eseményeit olvasva lelki szemei előtt felidézi azokat, és megpróbál belehelyezkedni a történetekbe. Ez a belső kép segíti az orientációt, a Krisztus jelenléte felé fordulást. Az imádkozó felteszi magának a kérdést: ki vagyok én például a csodálatos halfogás elbeszélésében? Valamelyik tanítvány? Esetleg Péter? Vagy az egyik hal? Vagy nem vagyok igazából méltó, arra, hogy ilyen jelentős figura helyzetébe bújjak, inkább leszek az egyszerű szolga, aki az elbeszélés fókuszán túl, a periférián süti a halat a Mesternek és tanítványainak és közben a szemébe csapó füsttel küszködik?

Ezek az imaginációs gyakorlatok azonban – s itt mutat túl mindez az ignáci gyakorlatokon, s lehet üzenete a ma reformátusai számára – azért is fontosak, mert a Krisztus misztériumának szemlélését, az Isten nagy történetébe való belehelyezkedést a jelen felé is kitágíthatják. Ha ugyanis hiszünk az Evangéliumnak, Krisztus minden szegényben, szenvedőben, éhezőben, elhagyottban, mindazokban, akiknek szüksége van ránk, közel jön hozzánk. Így azután a bennünket körülvevő világ számtalan olyan helyzetet, látványt tár elénk, melyeket szemlélődő belehelyezkedéssel, a másikkal – a szenvedőkkel, kiszolgáltatottakkal, s egyéb Krisztus-arcúakkal – való azonosulás által, az imádságon keresztül értelemmel telített képekké, „evangéliumi életképekké” változtathatunk. Mert az imádság helyzetét létrehozó szemlélődés nem szenvtelen, hiszen minél jobban törekszem arra, hogy átéljem a másik helyzetét, annál inkább létem részévé válik a másik, s ebből a részvétből, az azonosulásból tud az imádság mindkettőnket felemelni. Nem kívülről, hanem belülről. Sőt, ebből az imádságba vezető részvételből fakad az is, hogy képessé válhatok arra, hogy a másik élete felemelkedésének részesévé legyek. Az imádság helyzetének megteremtésében az alapvető kérdés tehát az, hogy megpróbálok választ találni arra a kérdésre: ki vagyok én.

Meditációs kép Jerome Nadal jezsuita 1595-ben Szent Ignác lelki gyakorlataihoz kiadott evangéliumi magyarázatokat és elmélkedéseket tartalmazó könyvéből. Bernardino Passeri metszete.