Egyszerű kijelentés, de lehet tanúvallomás, vád, csodálat és megannyi más kifejezője, s lehet: Kijelentés. Nem mindig része a megértés („átlátom”) és az elfogadás („belátom”), ezek már a feldolgozás munkás és nem természetes részei, de mindig benne van a részesedés, ami olykor egészen mély intimitást hordoz. A szerelmesek egyszeri, megismételhetetlen, illékony feltárulkozásához hasonlót. Ma, a képek által rögzített, tetszés szerint sokszorosított és módosított látványok által meghatározott világban élve nem nagyon tudjuk megragadni és átélni a látásnak ezt a dimenzióját. A nyaraláson szemünk elé táruló, „leírhatatlan” látványokat egyszerűen lefényképezzük a mobilunkkal, zsebre vágjuk, aztán talán egy unalmas értekezleten megmutatjuk a kollégáknak. Meg sem kíséreljük a leírhatatlan leírását, vagyis a részesedés tapasztalatának strukturálását, értelmezését, hanem „lekapjuk” – „nice shot” mondja az angol egy jól sikerült pillanatképre, vagyis „szép lövés”, épp, mintha egy nyulat kaptunk volna lencse- azaz puskavégre, s a kifejezés el is kapja a lényeget: leterítettük, hatalmunk van fölötte.

A Szentírás és az Egyház története tele van ilyen feltárulkozásokkal, amikor a Vőlegény megmutatja magát a Menyasszonynak. Ezékiel, Dániel, János, szentek és parasztpróféták mind ezzel a szóval hivatkoznak arra, amiben a Leírhatatlan mutatkozása során részesedtek. A „látás” súlyát ez a részesedés adja, ezért is tragikus, amikor a „látás” a „vélemény” szinonimájává, kegyes eufemizmusává válik, mint abban az emlékezetes vitában, melyet Bereczky Albert folytatott azokkal, akiknek az övétől eltérő „látása” volt a hatalom és az egyház viszonyát illetően, megjegyezve, hogy nem különböző látások, hanem a látás és a vakság állnak egymással szemben. Tragikus történet, mely talán közrejátszott abban, hogy ma már nem nagyon áll elő senki azzal, hogy: láttam. Már a művészek is „elengedték” ezt a témát. Súlytalan, értéktelen, édes bortól részeg beszéd, függelemsértés, herezis. Nem is nagyon van látásunk, véleményünk is alig.

Néha persze hallani ilyesmit, s most én is leírok egyet, egy ismerősömét. Elmondod? – kérdeztem tőle. „Elmondható? Nem tudom. Keresem a nyelvet. Nem kell a tökéletes, megfelel az elég jó is. Tökéletes nincsen, hiszen a látványként szerzett tapasztalat totalitását bármilyen nyelv csak töredékesen képes megragadni. Arról nem is beszélve, hogy mit kezd a nyelv azzal a látvánnyal, melynek tapasztalatához nem a látáson keresztül jutunk? A tökéletesség helyett marad tehát a töredékesség, a dadogás.

Tehát: láttam. Hogy ébren vagy álomban, nem tudom, talán a kettő határán, ahol érzékeljük még a testünket, de akár nyitva van a szemünk, akár csukva, a sötétség szinte ugyanaz, s ahol nem a szem, de a kép törvényei szerint látunk. Íme, egy nagy téren álltam, talán a Nagytemplom előtt, talán máshol, a nap épp lemenőben volt vagy épp felkelőben. A téren emberek voltak, férfiak, nők, gyermekek, jöttek mentek, beszélgettek, találkoztak, elváltak, élték az életüket. Előttem egy asztal állt, rajta egy fehér abrosz, az egyik sarka visszahajolt az asztal lapjára, épp leterítették, vagy épp leszedni készültek. Az asztalon három különböző kanna állt, úrvacsorai kannák. A legnagyobb arany színű volt, remekbe szabott örvösmunka, rajta körben domborított oszlopok, melyeken indás növények kúsztak felfelé. A második kisebb volt, dísztelen, de klasszikus arányaival gyönyörködtető ónkanna. A harmadik volt a legalacsonyabb, hasas, habán mintázatú kerámia kancsó. Az asztalra terített abroszt szél mozdította meg, közelebb léptem, és íme: mindegyik kannában kelyhek voltak, mindegyikben több kehely, amennyi talán beléjük fért, mintha csak beledobálták volna a kannákba, mindegyik kehely más és más, volt arany, ezüst, ón és fa, volt gazdagon díszített és volt egyszerű. Egy szó jutott eszembe: vége. Ekkor újra feltámadt a szél, aztán csak a sötétet láttam. Máig megmaradt az emlék. Hogy mit jelent, nem tudom. Akinek van füle, hallja meg.”

(Megjelent a Reformátusok lapja 2023/4. számában.)