Miközben annak próbáltam utána járni, hogy mit is jelent tulajdonképpen az „Élő Ige” nekünk, reformátusoknak az Élő Ige Évében – nem teológiai értelemben, hanem a hétköznapokban – érdekes dolgokra bukkantam. Minden üdvtörténeti ünnepünknek megvannak ugyanis a maguk „sláger igéi”. Ezek olyan textusok, melyek segítségével a legjobban ki tudjuk fejezni azt, amit mi, itt és most erről az ünnepről gondolunk. Az itt és most alapvetően egy-egy kultúrára és korszakra vonatkozik, így az ilyen „ige-használat” vizsgálatán keresztül sokminden megtudható az adott kultúráról illetve korszakról.

Napjainkban karácsony ilyen sláger-igéje János evangéliuma bevezetésének az a mondata, mely az „igaz világosság” eljöveteléről szól (Ján 1,9.). A magyar fordítások ingadoznak az „igaz” és az „igazi” használata között, bár – s talán ez is jellemző – a kérdés a ma már egyértelműbb melléknévi forma, az „igazi” javára dőlt el, ahogy a számtalan elérhető magyarázat is a világoság és sötétség, illetve az igazi világosság és a hamis világosság egyértelmű megkülönböztetésére teszi a hangsúlyt. A szoláriumtól a boiler csirkén és a mesterséges fényben nevelt zöldségeken át a nagyvárosok lakóinak „biológiai óráját” megzavaró állandó neonvilágításig számtalan kortárs exemplum hivatott rávilágítani az igazi és életadó világossággal szemben az életet megnyomorító, hamis, ember által kreált művi világosság-pótlékok kontrasztjára. Ez az értelmezés jelenik meg a szellemi dimenziókra vonatkozó magyarázatokban is: az embereket megvilágosító igaz világossággal, az Igével igazolt igazságokkal szemben a hétköznapok ilyen-olyan jelenségeiben konkretizált formában válik tetten érhetővé a gonosz sötétsége, vagy ami még rosszabb, hamis, megtévesztő féligazsága. Mindez nagyon konkrétan és egyértelműen, hiszen a kor, melyben élünk homályos és zavaros, és ez szükségessé teszi, hogy megvilágítsuk az Ige igazságát, szembeállítva az igaz világosságot a sötétséggel, az igaz tanítást hamissal.

Ezzel csak az a gond, hogy János nem egészen erről ír. Mindkét szó jelentésének, melyet használ, a lényegi motívuma ugyanis a nyilvánvalóság. Olyan világosságról van szó és olyan igazságról, mely magától értetődő, nyilvánvaló, el nem rejthető, melyre nem kell rákérdezni, mely mellett nem kell érvelni. Olyan ez az igaz világosság, mint a szürkület után a napkorong felragyogása a horizonton. Ott van, kiveri a szemünket, hát gyorsan becsukjuk, de az arcunkon érezzük a melegét. Persze János is használ kontrasztot ennek a nyilvánvalóságnak az érzékeltetésére és ez a Keresztelő státuszát kérdezgető léviták és papok alakja. Nekik igazán fel kellett volna ismerniük az igaz világosságot, de vakká lettek. „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” summázza János (Jn 1,11.) Ez a befogadás szintén lényegi motívuma a jánosi gondolatnak, hiszen ezen fordul meg minden: „Akik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek…” Ez adja meg a tartalmát annak a korábbi gondolatnak is, hogy az igaz világosság megvilágosít minden embert. Magyarán János itt lényegében azt mondja, hogy az igaz világosság igazsága nem a gondolkodáson, hanem az észlelésen, a szemlélésen, a befogadáson és részesedésen keresztül mutatkozik meg. A világosságból való részesedésből támad élet. Csak ezt követheti a reflexió és a tett. Amig nem tapasztaljuk meg, nincs miről beszélni, prédikálni, nincs mit életre váltani, nincs, ami mozogjon bennünk és mozgasson bennünket, cselekvésünk csak magunk választotta istentisztelet lesz. Az el nem rejthető világosság tesz el nem rejthető, „hegyen épített várossá” bennünket. Akkor felragyog, átragyog rajtunk az ő világossága, az ő életét éljük. Addig viszont marad az apológia, a magyarázkodás, a szakadatlan kísérlet arra, hogy megvilágítsuk az Ige igazságát – és a másik oldalról marad a kérdés: kik vagytok?

(Megjelent a Reformátusok Lapjában.)