Messziről kezdem, és hosszú leszek.

Református lelkészcsaládban nőttem fel, a kommunista diktatúra utolsó két évtizedében. Szüleim mindig tüskeként sértették fel a népet simogató állam- vagy egyházi hatalom kezét, így viszonylag gyorsan megtanultam, hogy mit jelent a „testvéri fenyíték”. Ha valamit „testvéri módon” akarnak nekem megoldani, azóta is összerándul a gyomrom. Megtanultam azonban valami mást is. Édesapám hitt abban, hogy „ha valami jót szentül cselekszünk, senkitől sincs okunk félni. Istentől féljünk, Aki mindent számonkér rajtunk.” Nem volt forradalmár alkat, de sosem láttam őt félni, sosem, a legnehezebb körülmények közt sem – pedig volt belőle elég, koholt vádak, koncepciós perek, fenyegetés, eltiltás – éreztem rajta, hogy megrettent volna a hatalomtól. Szelíden de konok határozottsággal szólalt meg, ha azt érezte, hogy nem hallgathat, és hallgatott, ha azt érezte, hogy nem kell szólnia. Azt pedig, hogy mi az a jó, amit cselekedni kell, hogy mit jelent szentül cselekedni és mikor nem lehet hallgatni, az egész lényét átható istenfélelemből tudta. Nem félt az Istentől, hanem szerette Istenét teljes lényéből, ezért helyezte Őt minden és mindenki fölé. Az volt a jó, ami ebben a szeretetkapcsolatban megállt, s az volt a szent, ami ebből fakadt. Atyám Istene nem egy pedellus volt.

A rendszerváltás idején azt gondoltuk, hogy innentől jobb lesz. A helyzet azonban nem sokat változott. Az új egyházi hatalom keze is sérülékeny volt, a rehabilitáció – mint sokaknál, úgy náluk is – elmaradt, de jöttek új vádak, koncepciók, fenyegetések. Halála előtt nem sokkal beszéltünk ezekről, akkor mondta kesernyés mosollyal: régen úgy voltunk, hogy ezt most ki kell bírni, aztán jött a változás, és úgy tűnt, hogy jobb lesz, de kiderült, hogy ezt most megint ki kell bírni és most is úgy áll a dolog, hogy még mindig ott tartunk, hogy ki kell bírni.

Persze, az ő története nem egyedi. Az utóbbi években sokat foglalkoztam a diktatúra időszakának református teológiájával, s ebben az egyik legfontosabb kérdés az, hogy miként adott a korszak hivatalos egyháza teológiai támaszt – az egyház tömegbázisát is jelentő – parasztság kisemmizéséhez, jogfosztásához, vagyis hogyan agitált a téeszesítés mellett. Persze tudjuk, hogy nem minden lelkész olvasta fel az agitáló körleveleket a szószékről de sokan igen, és ezzel volt tele az egyházi sajtó, ez lett volna a családlátogatások hivatalos feladata is, stb. Az eseményeket megélt idősekkel készített interjúkból tudjuk, hogy azt érezték, hogy az egyház egyik pillanatról a másikra magára hagyja őket. Sokak, akiknek ősei generációról generációra adták egymásnak az egyház szeretetét, az egyházról való gondoskodás felelősségét, és akik ebbe az örökségbe álltak bele, egyik napról a másikra „megítélt osztályok képviselői” lettek, nemkívánatos személyek a presbitériumokban vagy akár a templomban is. Ők is elmondták, de a statisztikák is megmutatják, hogy ezek az emberek még ennek ellenére is sokszor ragaszkodtak a hitükhöz, de a gyermekeik már nem tudtak bízni abban az egyházban, mely hátat fordított a szüleiknek.

Van egy súlyos szó, ami összeköti édesapámat – aki maga is kulákosított hajdúnánási parasztgyerek volt – ezekkel az emberekkel, s azzal, ami most, körülöttünk az egyházban történik, s ez a…

De itt most meg kell állnom. Nem vagyok én sem különb az apámnál. Tövis vagyok, és megörököltem egy-két vele szemben felhozott vádat is. És megörököltem tőle a palástját – „ez Illés palástja”, mondta –, azt a régi palástot, amit a bagaméri gyülekezettől kapott, szinte egyidős velem, a Lélek nagy ébresztő munkájának tanúja, a Lélek nagy munkájának, amit az egyház vezetése akkor szektásnak, sátáninak bélyegzett. De nem érzem, hogy a benne munkálkodó lélek kettős mértéke lenne bennem. Én ugyanis félek. Az elmúlt években arra lettem kondicionálva, hogy hallgassak, felejtsem el, hogy van agyam, szívem, nyelvem, kezem. Inkább legyek bölcs, mint bátor. (Talán van, aki érti a célzást.) Mert hordozom a felelősséget a családomért, az intézményemért, mert őket nem gyalázhatják, büntethetik miattam. De mi van az Istenemmel? Akit nem tudok olyan tisztán és parázslón szeretni, mint az édesapám, és hallgatok, amikor minden porcikám tudja, hogy nem lenne szabad hallgatni, s Aki gyaláztatik ezért miattam is?

A református bibliaolvasó kalauz mai napra rendelt ószövetségi szakaszában, Habakuk könyve 1. fejezetében azt kérdezi a próféta Istentől: „Meddig kiáltsak még, ó, Uram, és nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, és nem szabadítasz meg! Miért láttatsz velem hamisságot, és miért kell szemlélnem a nyomorgattatást? Pusztítás és erőszak van előttem, viszály és versengés támad! Ezért inog a törvény, és ezért nem érvényesül az igaz ítélet. A gonosz behálózza az igazat: ezért hoznak hamis ítéletet.” Nem akarom igazolni magam ezzel az igével, s nem gondolom, hogy igék üzenőfalra dobálása prófétai szó lenne. Alig kezdődött el az Élő Ige Éve s máris úgy érzem, ez inkább az Igével való visszaélés éve lesz, és nem akarok én is hozzájárulni ehhez – de mégis, milyen ironikusan prófétai ez a leosztás. Pont ez, pont ma. Valaki azt mondta ma, hogy gyengék az egyház megszólalásai, prófétai szó kell. Tessék, itt van. De mi ezzel a gond? Mi itt az üzenet? Az, hogy szép csendben az Istenhez kell kiáltani? Befelé és fölfelé? Milyen szép a 13. vers: „Tisztább a szemed, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted. Miért nézed hát el a hitszegést, és miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nála igazabbat?!” Ez persze megint Isten szemére vonatkozik. És mi van a mi szemeinkkel? Nem az a helyzet, hogy a próféta itt valami olyasmi miatt kiált Istenhez, valami olyat vár Tőle, amiről Ő sokszor megmondta, hogy az a mindekori nép dolga? Az 50. zsoltárban hányszor énekeljük:

„És mikoron te látod a lopót,
Együtt futsz véle, dolgát javallod;
A paráznákkal örömest mulatsz,
Rossz társaságnak gyakran helyet adsz;
Szájaddal szólasz nagy sok gonoszságot,
Nyelveddel szerzel sok háborúságot.

Összeülsz vélük rágalmazásra,
Felebarátod gyalázására;
Ezt műveled, de én csak hallgatok.
Azt véled, én is csak olyan vagyok,
Amilyen te, de téged előveszlek,
Számadás napján bűnödért megfeddlek.”

Amikor Isten hallgat, nem azért teszi, mert a mi dolgunk lenne, hogy ne nézzük el a nyilvánvaló erőszakot, a hamisságot, az özvegyek és árvák nyomorgatását, a viszályt, versengést, a mindent behálózó gonoszságot, a hitszegést? Nem ez lenne az igazak útja, az áldás útja?

„Mond az Úr Isten: „Az, ki jár ez úton,
Nincs semmi kétség, kíséri áldásom!”

Fiatal koromban sokszor énekeltem a debreceni Kántus tagjaként Kodály 50. genfi zsoltárát. Erős szöveg olvasva is, de Kodály műve egészen beszippantja az embert. Ahogy a kórussal Kodály zseniális képeit beénekeltük, úgy éreztem, hogy része vagyok az isteni megszólalásnak, hogy általam, rajtam keresztül történik az Ige. De végülis nem erről lenne szó ebben a keresztyénség nevű történetben?

Mindezt azért írtam le, mert nagyjából ez az a történet, ami elvezet ahhoz, hogy a megtalált szót mégis leírjam: árulás.

Valószínűleg lesznek, akiknek ez az írás túl pátoszos, túlírt szómenés, nem elég konkrét, mellébeszélős, prédikálós, bajuk lesz, mert nem nevezem néven a bűnöst és a bűnt sem, nem elég „prófétai” mert nem osztok ki senkit. Másoknak pedig túlságosan is konkrét lesz, sértő, ítélkező, a nagykárolyzsolt megint túlment a határon, ki kell rúgni, „meg kell patkolni”. (Ja, és: progresszív.)

Persze, lehet és kell is foglalkozni a történtek személyi konzekvenciáival, mentegetőzésekkel és vádaskodásokkal, bele lehet és kell bonyolódni a nyilvánosságban megjelenő ilyen-olyan narratívákba, de vegyük észre: soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen szálak hová vezettek, s bármilyen faék egyszerűségű is erkölcsi szempontból a történet, mégis túlmutat a konkrétumokon. És nem, nem az áldozatokról akarom  elterelni a figyelmet, a történtek után tagadhatatlanul közünk, közöm van hozzájuk. De éppen azért, hogy ne történjen meg újra meg újra mindez, nézzünk a 20. századi egyháztörténetünkben az árulás újra és újra ismétlődő mintájára. Meddig menjünk vissza? Hol kezdődött? Elárultuk zsidó atyánkfiait, elárultuk a kuláknak bélyegzett testvéreinket, elárultuk a diktatúrában hitvallóként megállókat, elárultunk teljes társadalmi csoportokat, akikről ma leszakadókként, hátrányos helyzetűekként beszélünk, és lám, elárultuk a gyerekeket. Árulók vagyunk, hitszegők. Megszegtük az Egyház vőlegényével és Urával kötött szövetségünket, szétszaggattuk ezt a köteléket, mely közte és köztünk kifeszülve az egész társadalmat és teremtettséget öleli. Szeretném, ha észrevennék azok is, akiket sért a többes szám első személyű fogalmazás, hogy ez éppen a fordítottja annak, ahogyan kollektív áldozattá szeretjük tenni magunkat.

Mi tettük, én tettem. Én, aki örököse vagyok hitvalló édesapámnak, örököse vagyok azoknak is, akik őt elnyomták. Úgy és abban az értelemben, hogy részese vagyok, fenntartója vagyok annak a rendszernek, amely lehetővé teszi az elnyomás, a hazugság, a hitszegés mintájának ismétlését. Lehetővé teszem a félelmemmel, a hallgatásommal. Nem, nem kollektív felelősségről beszélek, abban nem nagyon hiszek, de hiszem, hogy van közösségi felelősségvállalás. Nem hiszek a kollektív bűnösségben, de hiszem, hogy a közösségi bűnbánatnak ereje van. Mert Isten úgy teremtett bennünket, hogy egymásra utalt, hogy hordozzuk egymást és azt hiszem, hogy szabad ezt így is érteni. És ezzel nem mentek fel senkit, nem is akarok, a vétkeseknek hordozniuk kell vétkük következményét – de őket közösen, a vétkeikkel és a sajátjainkkal együtt felemelhetjük, és együtt kérhetünk bocsánatot.

Mi, kálvinisták hisszük, hogy Isten a történelem Ura, de sokszor vagyunk vakok arra, hogy felismerjük, amikor alakítja a történelmet. Most, ez a szemünk előtt történik. Hamvazószerda van. Vegyük fel a kereszt jelét!