A kortárs nyugati keresztyénség útkeresésében az egyik visszatérő kérdés az eszköztelen egyház dilemmája. Az egyház küldetése – „Krisztus orcája előtt járni” – betöltésének egyik meghatározó mintája az, ahogy Jézus elküldi tanítványait „mint bárányokat a farkasok közé” azzal, hogy semmit az útra ne vigyenek, se botot, se erszényt, se kenyeret, se sarut, vagyis ne hagyatkozzanak se külső eszközökre, se a kultúrájuk rutinjaira, sem pedig társadalmi kapcsolatokra. A tanítványoknak semmijük sem volt, „csak” Jézus küldő szava és felhatalmazása, küldetésük végrehajtásának egyetlen eszköze a jelenlétük volt, az, hogy testükkel, szavaikkal, tekintetükkel a küldő hatalom erejének médiumaivá lettek.

Az egyház viszonylag hamar más utat választott. A „konstantini keresztyénségben” az eszközök bőséges tárháza állt rendelkezésére – magyar viszonylatban ezt biztosították például István király rendelkezései – ám ennek a korszaknak vége. A keresztyénség immár nem a társadalom szövetének meghatározó „felvető szála” és ehhez mérten veszíti el összegyűjtött eszközeit – botját, kenyerét, saruját. Vannak, akik számára ez a helyzet aggodalomra ad okot, mások viszont éppen a re-formáció lehetőségét látják benne, melynek során az egyház visszatérhet egy sokkal hitelesebb életformához.

De mit is jelent az eszköztelenség? Az eszköz lényege a cselekvőképesség, a problémamegoldásra való képesség intézményesítése. Ilyen intézményesített eszköz a kőbalta, de ilyen a pénz vagy éppen a cipőfűző megkötésével kapcsolatos ismeret is. Akinek eszközei vannak, az nagyobb eséllyel boldogul, jobban, könnyebben old meg egy feladatot – legyen az egy szög beverése vagy a túlélés. Az intézmények leegyszerűsítik az életet, hiszen nem kell minden problémának egyedi megoldást keresni, az általuk biztosított rutin pedig biztonságérzetet ad. És hatalmat is.

Nem véletlen tehát, hogy Jézus eszköztelenül küldi a tanítványokat, hogy azok ne saját magukban, intézményesített rutinjaikban – legyen az a vándorbot vagy az állami támogatások rendszere – bízzanak, ne az így megalapozott cselekvőképességükre támaszkodjanak, hanem kizárólag annak hatalmára, aki elküldi, és aki saját hatalmában részelteti is őket.

De mi van, ha az egyház – jobb esetben nem megfosztatik, hanem – lemond mindenről ezen az egy eszközön kívül? A választ nem tudom biztosan, láttam viszont a közelmúltban egy példát arra, hogy mi történhet a kevésbé jobb esetben. A családommal Győrben nyaralva megnéztük a megújított Apor Vilmos kiállítást. Apor püspök vértanúsága maga is kiváló példája annak, hogy mi történhet akkor, ha az egyház alól kicsúszik az intézményi lét adta minden hatalom és lehetőség, ha a küldetése végrehajtásának egyetlen eszköze a személyes jelenlét és cselekvés, hiszen Apor úgy vált Krisztus vértanújává, hogy a kiürített Győrben, a korábban megszokott infrastruktúra nélkül, az egyház bármiféle hatalmát semmibe vevő szovjet katonákkal szemben élete árán védte meg a rábízottakat. Ami azonban legalább ennyire üzenet értékű, az a kiállítás eszköztelensége: az, hogy szinte tárgyak nélkül von be a vértanúság történetébe, vagyis a kiállítások klasszikus eszköztáráról lemondva irányítja a látogató figyelmét a tárlat egyetlen fontos tárgyára: a püspök, golyók lyuggatta, véres ingére. A kiállítás utolsó termében lévő ereklyét magát nem is látjuk, csak azt, amit a rajta átszűrődő fényjáték megvilágít: a teremben más tárgy nem lévén magunkat, egymást. A „véres ing ereklye” – ahogy a győriek nevezik – összetett szimbóluma az egyház, és végső soron Krisztus eszköztelenségének, és arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az eszköztelen egyház dilemmája alapvetően nem az, hogy van-e más út, hanem az, hogy van-e „jobb eset”.