Nemrég jelent meg ez a cikk a reposzt.hu-n. A cikk személyes vonatkozásaira nem nagyon akarok reagálni. Jó, hogy valaki, aki átélte ezt az időszakot, megszólal. Főleg akkor, ha a megszólalás nem annyira egyértelmű mostanság. A személyes történelem óhatatlanul valóban személyes, a személyes perspektíva minden következményével együtt – vagyis, hogy élményszerű és az átélésből következően hiteles, ugyanakkor szükségszerűen szűkös. nem annyira történelem, mint inkább történet (lásd Assmann). A cikk végére sem nagyon akarok reagálni. A szerzőnek többnyire mindenről a nagy liberális keresztyénellenesség jut eszébe, mely az egyházat belülről is rágja, mikor pl. az egyház – az ő értelmezése szerint természetesen ballib – értelmiségi rétege folyamatos önkritikát gyakorol, s az egyház hibáira, a hatalmi összefonódásokra, a pénzért meghozott alkukra, vagy éppen a de tessék elolvasni, aztán lehet egyetérteni meg egyet nem érteni.
A magam részéről majdnem tökéletesen egyetértek a szerzőnek azzal a megállapításával, hogy “Elég volt az egyoldalú történelem-magyarázatokból, amelyek rendre a keresztyénséget állították be a történelem bűnbakjának. Talán itt az ideje kilépni a megfélemlítettség kalodájából, s az önkritikát sem nélkülözve, de mégis kiállni önmagunkért.” A majdnem pedig azért van, mert miközben a szerző az egyoldalú történelem-magyarázatokkal harcol, maga is egy nagyon egyoldalú történelemmagyarázatot (történelem-konstrukciót) állít azokkal szembe. A szöveg a kollektivizálással megfélemlített és tönkre tett parasztság emlékezetéhez kapcsolja a parasztság szétverésével együtt szétvert református egyház emlékezetét. Teljesen igaz ez a kapcsolat, hiszen a református egyház tagságának jelentős részét alkották azok, akik földművelésből éltek, s ennek a társadalmi rétegnek a szétzilálása, megfélemlítése az egyik legfontosabb oka az egyház megroppanásának is.
A szerző gondolatmenetében itt következik azonban egy olyan fordulat, amivel nagyon nem értek egyet. Mint írja: “De a poén nem ez. A poén az, hogy eljött a rendszerváltás, Európa kinyílt, s lassan rá kellett döbbenünk, hogy a keresztyénség továbbra is a történelem bűnbakja.” Az ilyen történeti szálak meghúzása a szerző sajátja, s amíg a szálak kompexitására tekintettel vagyunk, vagyis figyelembe vesszük azt, hogy ezek önmagukban többtényezős folyamatok, addig ezzel semmi gond nincsen, sőt roppant fontos a folytonosságok bemutatása! Itt azonban az egyház üldözöttség-narratíváját nem árnyalja semmi, s ez nem esztétikai, hanem történeti hiányosság. Nagy kár ugyanis, hogy a szerző az igazi “poént” nem írja meg. Mert az igazi “poén” az volt, hogy az egyház szétverésében az 1950-es években az egyház maga volt a legszorgosabb segítsége a diktatúrának. Ezt elhallgatni, no ez tényleg egy hamis történelemképet jelent. Ezt pedig nem csak azért mondom, mert az én személyes történetemben, a diktatúra végén ez a szál volt meghatározó, vagyis nem az késztet vitára, hogy a személyes emlékezeteink különböznek. Ez természetes, és mivel a diktatúra emlékezete “forró emlékezet” szükséges is, hogy a különböző emlékezetek, személyes történetek egymással párbeszédbe vagy vitába kerüljenek. A probléma az, hogy az emlékezet mindig a jelennek, a jelenről szól, és a jövő megalapozására hivatott. Identitást, kontinuitást teremt. Egy ilyen egyoldalú emlékezet pedig téves helyzetértelmezést jelez a mában, egy olyan helyzetértelmezést, melyre nem lehet jövőt építeni. Mert ez az értelmezés tényszerűen mégiscsak nélkülözi az önkritikát, nem számol azzal, hogy a diktatúra egyházának cinkosságát nem lehet nagyvonalúan átadni a feledésnek (ahogy az idézett kutatók sem teszik ezt!) hanem ki kell mondani, szembe kell nézni vele, meg kell bánni, le kell vonni a konzekvenciáit, sőt, be kell építeni a jelenről és jövőről való gondolkodásunkba. Addig nem lesz keresztyén öntudatosodás, nem lesz hiteles kiállás, és nem lesz okunk, hogy keresztyénként ne leszegett fővel járjunk.
