Vala egy embernek egy kertje. Felásta és megtisztítá a kövektől, gyepüvel körülvevé, nemes szőlőt plántált belé, és gyümölcstermő fákat is ültete, hogy teremnének, ki-ki az ő neme szerint a maga idejében. Vincellért is fogada, hogy gondozná azt. A kert közepén álla egy fa, mely igen kedves vala a Gazda szemében. Kezeivel maga metsszé, óvá télen a fagytól, nyáridőn gyakorta öntözé, s ha levelein férgek vagy bajhozó rovátkolt barmok mutatkozának, azokat szorgalmatosan elpusztítá. Megfoganván a kert növekedésnek indula, a gazda pedig rábízván azt a vincellérre elméne messze földre. Történt azután, hogy esztendők múltán meglátogatá a Gazda az ő kertjét, hogy abban gyümölcsöt keressen és talála is. Szőleje és fái gazdag terméssel rakvák, gyümölcseik eledelre jók és a szemnek is kedvesek. És látá a Gazda, hogy ímé minden igen jó. Felette való örömében pedig megkíváná az ő szeretett fájának gyümölcsét. Odajárulván pedig ahhoz, látá, hogy annak gyümölcsei satnyák, s legtöbbje idejekorán lehullván a fa alatt hever. Felindulván azért a gazda előhívá a vincellért s nagy fenszóval kérdé tőle: Mit tettél? Gondozójává tettelek az én kertemnek, hogy műveljed és őrizzed azt, s lám ez az én fám, az én kedves csemetém mivé lett kezeid alatt? Óvtad-é a fagytól, a hévségben öntözted-é, tetveit pusztítottad-é,? Eredj el gonosz szolga, kivetlek a külső sötétségre s tisztedet másnak adom. Nem úgy Uram! felelé a vincellér. Sem éjjel sem nappal el nem távozám kertedből, itt verém fel sátramat, földedet orcám verítékével öntöztem. Szőlődet s fáidat béreseknek nem adám, vesszeit magam kezeivel metszettem, fagyok idején venyigéből tüzet rakván óvtam őket, hévség idején kutat ásván bőséggel adtam nekik a vizet. Odúkat készítvén mindenféle madarakat csalogattam kertedbe, hogy elpusztítanák a rovátkolt barmokat, mik kárt tehetnének abban. Nézd csak meg Uram, a Te kertedet! Vesd csak reá szemeidet és lásd meg termését, ízleld meg gyümölcseit! Gyönyörűségesek azok a Te ínyednek, édesebbek azok a színméznél! Vizsgálj meg azért Uram, és ítélj meg engem, hogy igazán szólottam-é! Tetszék a beszéd a Gazdának, leheveredvén azért az ő kedves fájának árnyékába felele a Vincellérnek és mondá: most már látom, hogy hűséggel jártál előttem, igazán és egyenes szívvel, és megtartottad mindazt, amit parancsoltam néked. Nem vetlek el tehát. De mit tegyek mostmár ezzel az én fámmal? Vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: és ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt. Eltelvén azért egy újabb esztendő, visszatére a Gazda az ő kertjébe, s íme: az ő fája, szívének kedvese ismét földre hullatá az ő termésit. Leüle azért a Gazda a fának gyökereihez, s bár nagy forróság vala, árnyékában enyhülést talála, a madarak pedig, melyek ágai közt lakozának, hangjukkal megvidámíták szívét, s a Gazda álomba merüle. A hűvös alkonyatkor arra járván a Vincellér így szóla hozzá: láttam Uram, hogy eljövél ismét. Lásd, megtettem e fával mi erőmből tellett. Gondozván gondoztam, de mégsem terme, metszettem s trágyáztam, gyümölcsét mégsem eheted. Ím itt a fejsze, hadd vessem annak gyökerére! Felelvén azonban a Gazda mondá: úgy van, gondozván gondoztad s nem termett. Ámde lásd: koronája erős, tavasszal temérdek virággal kápráztatja el szemem, ágai közt az ég madarai fészkelnek, lombjával árnyat vet a hévségben, gyermekek hintáját tartja, őszi esők idején sűrűjében gerliczék bújnak össze, télen cinkék, cinegék, feketerigók étkét tartja. Gyümölcsöt nem terem, de mindez semmi a te szemeidben? Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, de e fának dolgát bízd csak rám. Elméne azért a Vincellér s elméne a Gazda is a maga dolgára. És lőn, hogy egy esztendő múltán a fa virágot hoza, gyümölcsöt érlele és gyümölcsét nem hullatá el, sőt ágai mértéken felül rakva valának, olyannyira, hogy megszakadván a fa, ágai letörének.
Megjelent a Reformátusok Lapja 2024/31. számában