Ma délután, az MTA-székház előtt számos kollégám emelt a magasba egy-egy olyan könyvet, mely számára a magyar tudomány szimbóluma. A körülmények szerencsétlen összjátéka miatt nem lehettem köztük, de most itt az én könyvem – s a demonstrációt pár sor erejéig összekapcsolva egy korábbi felhívással, mely arra buzdította a tudomány művelőit, hogy írjanak arról, mit jelent számukra az Akadémia, arról írok a könyv kapcsán, hogy mit jelent számomra akadémiai kutatónak lenni.

2005-ben kerültem ifjúsági ösztöndíjasként az MTA Néprajzi Kutatóintézetébe (a „központosítás” előtt még így hívták az intézményt). Nem volt egyszerű a helyzet, egy fotográfus szakma, majd az első református teológus, és a második kulturális antropológus diploma után munkanélküli, később GYES-es kispapa lettem. Sem az egyházamnak, sem a korábban elhelyezkedési lehetőséggel kecsegtető egyetemnek nem volt rám szüksége. Fogyatékkal élő két diplomás értelmiségi fizimiskámat látva a Munkaügyi Központban is csak hümmögtek, s annyit mondtak, hogy majd értesítenek. Aztán jött egy pályázat a helyi Tanítóképző Főiskolán. Ha jól emlékszem, talán tanársegédi állást hirdettek, a feltételek gyakorlatilag mintha rám lettek volna szabva – az interjú után viszont „sem igen, sem nem szavazatot nem kaptam”. A kör itt bezárulni látszott, a helyben elérhető lehetőségek végére jutottam, s mivel feleségemnek volt állása, nem nagyon gondolkodtam abban, hogy távolabbra induljak. Ekkor hívtam fel a fenti szavazás eredményével egyik korábbi tanáromat, aki hallva a történetet átadta a telefonját egy másik korábbi tanáromnak, akivel történetesen épp együtt vonatozott Pestre, aki az Intézet igazgatóhelyettese volt, s aki arra biztatott, hogy adjam be a pályázatomat az ifjúsági ösztöndíjra. Az esélytelenek nyugalmával pályáztam, hiszen harminckét évesen, fogyatékkal élő vidéki kisemberként, teológus és antropológus diplomával, első munkahelyként tudományszakom akadémiai csúcsintézetébe bekerülni… ez az, ami után csak az jöhet, hogy az ember keze belelóg a bilibe és felébred. De nem ez jött.

 

A bekerülésem sok szempontból tanulságos történet, de most inkább a könyvről akarok írni, ami az Intézetünk évkönyve, az Ethno-Lore 2006. évi, 23. kötete. Az előzményekből talán érthető, hogy az első idők meglehetősen nyomasztóak voltak számomra az Intézetben, hiszen folyamatosan két lábon járó szakirodalmakkal voltam körülvéve, akik legnagyobb meglepetésemre emberszámba vettek és érdeklődtek a kutatásom iránt. Az első „nagy dobás” lehetőségét az évkönyvben történő publikálás jelentette. Erre az alkalomra egy akkortájt véget ért OTKA kutatás – végül meg nem jelent – záró kötetébe készült tanulmányomat dolgoztam át, és adtam le remegő kézzel. Tényleg nagyon izgultam, aztán egy szép napon megjelent a szobámban a kötet szerkesztője, kezében a kézirattal. Nem sokat mondott, de az azóta is meghatározza a kutatói pályához való hozzáállásomat. Egyrészt jól felépített, kiérlelt szövegként beszélt a tanulmányomról, s ez a dicséret azon túl, hogy jól esett és nagy megkönnyebbülést jelentett, különösen akkor adott erőt, amikor megláttam a piros korrektúra jelekkel sűrűn tarkított kéziratot. Másrészt azt emelte ki, hogy a szöveg azért igazán jó, mert tétje van. Ez pedig nekem egy kulcsmondat volt, mert megerősítette azt, amit édesapámtól a tudományműveléssel kapcsolatosan tanultam, aki mindig arra figyelmeztetett, hogy csak akkor érdemes egy kérdéssel foglalkozni, ha annak tétje van, s ettől akkor valahogy úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok.

Ez a gondolat azóta is elkísér, s ezt most azért tartom különösen fontosnak, mert a bölcsészet- és társadalomtudományok művelőivel szemben épp a „tét nélküliség” az egyik fő kifogás. Persze, tudom, hogy vannak fennen csillogó elefántcsonttornyai a tudományunknak, melyekben békésen éldegélnek érinthetetlen szent tehenek, de a mi Intézetünk messze nem ilyen hely. Az itt eltöltött lassan tizennégy év alatt éppen azt tanultam meg, hogy csak így érdemes kutatni, s azt is, hogy miként irányítja az ember életét, milyen gondolkodási és cselekvési stratégiákat követel meg egy kutatótól az, amikor tétje van annak, amit csinál. Meghatározó volt, ahogy egy kedves kolléganőm mondatról mondatra szedte ízekre az első tanulmányaimat, szinte minden szóba belekötött, s mindezt olyan energiával és elszántsággal tette, mintha az élete múlt volna rajta. Az övé nem, de az enyém igen, mert ezeken a kezdetben nagyon kínos és kellemetlen órákon keresztül tanultam meg, hogy mit jelent a gyakorlatban kutatónak lenni, hogy tényleg a vérre menő kritikából lehet csak tanulni, de azt is megtanultam, hogy milyen emberi jellemzői vannak egy jó kutatónak. Nem egyszer történt meg, hogy kritikusom a beszélgetésünk után, mikor már vonaton zötykölődtem hazafelé – az elmúlt évek alatt közel 560.000 kilométert utaztam a MÁV szolgáltatásait élvezve – felhívott, és azt is elmondta, hogy mennyire vacakul érzi magát amiért így nekem esett, de csak azért csinálta, mert egyébként nagyon jónak és gondolatébresztőnek tartja a szövegemet.

A történeteket lehetne még folytatni, írhatnék a műhelyként való működésről, az egymástól való tanulásról, a tudományterületi komplexitás egyidejű jelenlétének szemléletformáló erejéről, de a lényeg talán ennyiből is érezhető. Az elmúlt napokban számos fontos dolog elhangzott azzal kapcsolatosan, hogy miért fontosak az akadémiai kutatóintézetek, s most különösen a bölcsész- és társadalomtudományi műhelyekre gondolok. Amit a fentiekben leírtam, talán nem a legfontosabb érv, de a többivel együtt mégis számíthat valamit. Merthogy a „tét” és a „profit” két különböző dolog, s az akadémiai kutatás szellemét – nálunk legalábbis – az határozza meg (vagy az kellene, hogy meghatározza) hogy a profiton túl fel tudjuk-e ismerni azokat a témákat, problémákat, melyeknek szűkebb-tágabb – s szinte félve írom le ezt az elmállott és lassan kiüresedett szót: nemzeti – közösségeink életében tétje van, mert tétje lesz.