Sajátos karácsony volt ez most.

Elengedések, új rítusok és új menük karácsonya. Úgy hozta az élet, hogy nem jutottunk el szenteste a templomba, viszont meghallgattuk egy régi, makói karácsony esti istentisztelet hangfelvételét, valamikor az 1980-as évek elejéről. Azok a karácsonyok már sosem jönnek vissza, s ez nem a gyermekkori nosztalgiáról szól – utáltam a gyermekkorom – hanem a meghittségről, a szó legszorosabb értelmében vett közösségről. Emlékszem, a legszebb a karácsonyban a gyülekezet közösségével való együtt-lét volt, a készülés az ifisekkel a betlehemesre, a wartburg kombi csomagtartójában való utazás – talán – Földeákra, hogy a maroknyi gyülekezettel ott is együtt ünnepeljünk, a karácsony esti istentisztelet végén az, ahogy egyetlen szál gyertyáról gyújtottuk meg egymás gyertyáját, s aztán az, ahogyan a család kinyílt és gondnok úrék, meg Rózsika mama együtt töltötték velünk a karácsony estét, együtt ültük körül az ünnepi asztalt. És persze másnap reggel a kévéillat, amire ébredtem, s a lelkészcsalád ünnepi rohanásában az a pillanat, amikor megállta az idő, amit én csak az ajtóból lestem, ahogy édesapám a nagy konyhakéssel a maga csendes kimértségével felszeli az úrvacsorai kenyeret és imádkozik felette. Mindez a múlt, aminek ködén át egészen elevenen szólalt meg a sistergős, rosszul digitalizál, 96kbps minőségű evangélium, hogy karácsony a keresők ünnepe. Édesapám a betlehemi bölcsekről beszél(t), azokról, akik a zsidók királyát keresték és a mindenség királyát találták meg. Na jó, szóval ilyenkor karácsonykor mindenkiből filozófus lesz a fészbúkon, tehát megpróbálom úgy leírni, amire gondoltam, amiről így majd harminc év távolából, a síron túlról szólt ez az üzenet, hogy ne csöpögjön. Szóval ez valami olyan dolog, amiről mi nagyon el szoktunk felejtkezni. Mert a karácsony nekünk a megérkezés, a révbe jutás, a hagyomány ünnepe. Erről szólnak a rítusaink, a hagyományos karácsonyi menü, a TEKvédelem alatt álló betlehemes, a hagyományos rend szerint tartott istentiszteleteink, stb. Persze, nincsen ezzel semmi baj – na jó, a TEK azért elég gáz – mert fontos a rítus, ami az életnek ritmus ad, de hát a lényegről valahogy mégis elfelejtkezünk: merthogy miközben a hagyományainkba zárkózva gyertyákat gyújtunk, és a nagyi receptje szerint készült bejglit majszoljuk, karácsony mégis a kenózis, a legnagyobb “nyitás” ünnepe. Legyen áldott!

Liszkai Madonna

 

Vélemény, hozzászólás?