Mozgáskorlátozottként számtalan – jobb szó most hirtelen nem jut eszembe – érdekes helyzetbe keveredek, különösen a budapesti tömegközlekedés forgatagában. Épp tíz éve járok ide dolgozni, és – több nem lévén – egy kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor egy zsúfolt metrón vagy villamoson valaki átadta a helyét. Ezeknek az eseteknek van egy különlegessége: általában olyan emberek váltak benne Valakivé, akik valamilyen szempontból maguk is láthatóan mások, többnyire hozzám hasonlóan valamilyen fogyatékossággal éltek. Amikor ez tudatosult bennem, elkezdtem más szituációkat is figyelni, és hasonló eredményre jutottam. A magyarázat persze kézenfekvő: bizonyára van bennünk valamiféle szolidaritás egymás iránt, ám ez nem fedi le azokat az eseteket, melyekben a segítő láthatóan más volt ugyan, mint a társadalmi átlag vagy norma, és ez a másság a társadalmi normákból következően tudhatóan hátrányosan befolyásol(hat)ta az illető életét, mássága azonban láthatóan különbözött is az enyémtől vagy annak másságától, akin segített. Aztán eszembe jutott Jézus példázata az irgalmas samaritánusról. Persze, tudom, hogy ezeket a példázatokat nem lehet össze-vissza kitekerve értelmezni, hiszen nem megtörtént esetek leírásai, hanem Jézus egy adott szituációra alkalmazva kerekítette a történetüket, ám a műfaj szépsége éppen az, hogy olyan elbeszélések ezek, melyek akár meg is történhettek volna, vagy meg is történhetnek. Így pedig a jézusi helyzetértelmező szándéktól függetlenül (?) lehet a példázatnak egy újabb jelentésrétege, melyben az együtt szenvedés (szimpátia) képessége áll a középpontban. A zsidók által lenézett, megalázott samaritánus tudja, hogy milyen lenézettnek, kiszolgáltatottnak lenni. Együtt érez a szenvedővel. Nem biztos, hogy tudja pontosan, hogy milyen az, amikor leütik és kirabolják, aztán félholtan az út szélén hagyják, de azt tudja, hogy milyen az, ha elkerülik az embert. Vagyis a samaritánus nem a szenvedő szenvedésének miértjére tekintettel gyakorol irgalmat, hanem azért, mert a szenvedő szenvedése egzisztenciálisan indította meg. Erre utal a Zsid 4,15 is, amikor arról beszél, hogy a mi Főpapunk is meg tud indulni a mi erőtlenségeinken. Ennek az egzisztenciális érintettségnek a felismerése lehet az említett esetek mögött, s ez a felismerés valóban meg-indító: cselekvésre késztet.

Sokszor és egyre inkább azt érzem, hogy a mai magyar társadalomból – annak ellenére, hogy mi magyarok és mi reformátusok üldöztetésből, megalázottságból, kiszolgáltatottságból tetézett mértékkel kaptunk – ennek az egzisztenciális érintettségnek a felismerése, pontosabban a felismerésre való hajlandóság hiányzik. Ennek a hiánynak kicsi és nagyobb tünetei a társadalom minden szintjén jelentkeznek. Most csak egy kicsit említek, a nagyokat a sajtóból vagy a postaládánkból ismerjük. Ma Budapestről hazafelé tartva pályakarbantartás miatt vonatpótló buszra kényszerültem átszállni. Az indulásig majd húsz perc volt még, ám a busz a helyén állt, így sokadmagammal együtt elindultam, hogy a még szokatlan erővel perzselő déli nap elől a járműben keressek menedék. Az ajtók azonban zárva voltak. A sofőr bent ült a helyén, lábait hanyagul a kormányon nyugtatva okostelefonját simogatta. A kocsiállás környékén sehol egy fa, rólunk tíz perc várakozás után szakadt a víz. Gyerekek, idősek, ki nagy bőrönddel, ki ballagási ajándéknak szánt tortával főttünk a tűző napon. A sofőr néha tett egy-egy óvatos pillantást felénk, de nem mozdult. Türelme végére érve egy középkorú hölgy félénken megkopogtatta a busz ajtaját, majd reakció hiányában kicsit erősebben kezdett rajta zörgetni. A sofőr erre ránézett, ám miközben a hölgy intenzív gesztusokkal kísérve a még mindig zárt ajtón keresztül megpróbálta megkérdezni, hogy esetleg felszállhatnánk-e, a válaszra való készség legcsekélyebb jelét sem mutatva lassan vissza is fordult a kezében doromboló eszköz felé. Újabb hosszú várakozás után végre felállt, kinyitotta a busz ajtaját, majd szó nélkül elment. Mi, utasok pedig némi tanácstalanság után a nyitott ajtó egyetemes jelentésének értelmében birtokba vettük a buszt.

A mai kis szenvedéstörténet megnyugtatóan ért véget: végül is itthon vagyok. Vannak azonban szűkebb és tágabb környezetünkben olyan szenvedéstörténetek, melyek nem érnek megnyugtató véget, sőt mintha véget sem akarnának érni. Sokan nemhogy haza nem érnek, de olyan hely sincs, ahol otthon lehetnének. Nevezzük őket hajléktalanoknak, menekülteknek – vagy nevezik őket hazátlanoknak. Miért nem tesz bennünket egzisztenciális samaritánusokká a szenvedésük?